Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.
Ülésnapok - 1922-517
166 A nemzetgyűlés 517. ülése 1926. évi március hó 2-án, kedden. ember lelkében fel kellett, hogy támadjon! Amikor az országnak darabokra tépését, a magyarság egy részének, tekintélyes, nagy, értékes részének elszakitását kellett szemlélnünk, akkor a fájdalom és a 'kétségbeesés óráiban minden magyar lelkében honmentő tervek, irredenta gondolatok születtek meg, amelyeknek — ismerjük el — abban az időben talán volt is bizonyos létjogosultságuk, mert abban az időben két fegyelmezett hadosztállyal Szalonikitől Danzigig végig lehetett volna sétálni az európai kontinensen. De azóta megváltoztak WL idők. Sajnos, Trianon stabilizálódott és főleg: azóta, hogy sorsunk ellenőrzését a Népszövetség kezébe tettük le, az egész magyar nemzet heroikus erőfeszítéseket tesz, a névtelen adófizető, akiről erróf Apponyi Albert annakidején Genfben megemlékezett, horribilis áldozatokat tesz le nap-nap mellett a nemzet asztalára, óriási áldozatokat hoz, erejét felülmúló áldozatokat csak azért, hogy az ország nyugalmát, belső megerősödését szolgálja. Mily mérhetetlen ostobaság ilyen megváltozott légkörben azokkal a gondolatokkal és fegyverekkel élni akarni, amelyek talán Trianon előtt indokoltak lehettek, amelyek azonban a mai világban és atmoszférában tökéletesen ostobák, célra nem vezetők és amelyek veszedelmeztetik a nemzet érdekeit. (Ugy van! jobbfelöl.) Sajátságos anaehronizmus ez az egész frankhamisítás,, mert egy régmúlt idő lésköréből, minit utóhajtás, mint vadhajtás nőtt ki, amelyet le kell nyesni elsősorban a nemzet érdekében. Ezzel én a frankhamisitókat illetőleg nézeteimet ki is fejtettem, bátor voltam azonban első té+el gyanánt azt mondani, hogy kívánom azt, hogy minden bűnös lakoljon. Ha azt mondottam, hoey minden bűnös, aki a frankhamisitásisal kapcsolatban van, akkor nemcsak azokra kell a figvelmet itt felhívnom, akik a frankhamisításban részesek, hanem fel kell hivnom a figyelmet azokra is. akik a közvéleményhamisitásban bűnösek, (Ugy van! a középen.) itt benn a belföldön és a külföldön is, mert a magyar nemzet érdekei és a magyar nemzet jövőie és becsülete ellen legalább olyan súlyosan vétettek azok, akik a frankhamisitási incidensből kifolyólag nemzetközi, sőt világbotrányt zuditottak a nyakunk közéi, mint amilyen bűnösek azok, akik a frankhamisítást elkövették. (Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Én azzal a kérdéssel, amely minket, fajvédő csoportot személy szerint érdékel, nagyion röviden tudok végezni. Méltóztatnak emlékezni, hogy hetekéin, sőt hónapokon keresztül belföldön és külföldön egyaránt a rágalmaknak olyan özönét zuditottak ránk, amelyekkel «zeniben ua'vszólván tehetetlenül állottunk itt. Mi megtettük azt, amire a törvény módot és alkalmat nyújt, minden esetben bűnvádi eliárast inditottunk az illetők ellen. Tudom jól. hogy sajnos, törvénykönyvünk hiánvosságai nem nyújtanak alkalmat arra, hogy teljes mértékben megkapjuk azt az elégtételt, amelyet ilyen rágalomhadjárat után joggal elvárhatunk de tudom azt is hogy a magyar bíróság mindenkimek meg fogja adni azt, amit a magyar törvények alapján módja van meeadniS én ma. amikor a kisebbségi vélemény is világosan megállapítja, hogy a felelősség tekintetében milyen irányokban lehet és mily irányokban nem lehet következtetéseket levonni az elmúlt hetek és hónapok .rágalomhadjárata után nyugodtan bizom a nemzet közvéleményére, a nemzetnek becsületesen ítélő tömegeire azt, hogy vonják le azt a következtetést, amelyet ilyen eljárás után levonnia kell ebből a® esetből. (Gr. Széchenyi Viktor: A közvélemény már levonta!) De van ennek a kérdésnek egy súlyosabb része is, és ez a közvéleményhamisitásnak az, a része, amely a külföld előtt ezt a nemzetet diskreditálni iparkodott, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen") Az egész frankhamisitási ügy megindulásának első percétől kezdve megdöbbenéssel láttuk azt a frivol játékot, amely a nemzet életérdekieivel pártpolitikai és hatalmi érdekek céljaira folytat/tátott. Egyenesen megállapítható volt, hogy a külföldet felszólította, a külföldet egyenesen biztatta a magyarországi sajtónak eg*y része a nemzet életérdékíeibe való beavatkozásra. (Zsirkay János: Egy kis megszállás jó lett volna nekik, többet lehetett volna keresni!) Méltóztassanak megengedni, hogy egészen röviden csak a témákat említsem fel, mert ha az eseteket egyenként akarnám felsorolni, akkor a nyolcórás ülések dacára még holnap is beszélnem kellene. Én csak a témacsoportokat akarom felemlíteni, hogy minő irányba tendáltak ezek a nemzet érdeke ellen elkövetett támadások. Itt volt mindenekelőtt már az ügy kipattanása után rövidesen, január első napjaiban egy híresztelés, amely makacsul és következetesen visszatért, hogy Franciaország demarsot intéz a kormányhoz, ultimátumszerű fellépésre készül, megvonja a vizumokat a magyar állampolgároktól, visszahívja a francia követet, sőt már vissza is hivta, és a diplomáciai viszony Franciaország ós Magyarország között megszakadt. (Gaal Gaston: Hogy elbocsátják a magyar munkásokat! — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ez meg is történt!) Itt volt azután az a fenyegetés, hogy a Népszövetség, sőt a hágai nemzetközi döntőbíróság fog ebbe a dologba legrövidesebben beleavatkozni és súlyos megtorlást fog Magyarországgal szeműén alkalmazni. Azután pénzügyi represszáliákról irtak: Franciaország 200 millió aranykoronát fog követelni kártérítés fejében; a népszövetségi kölcsön további folyósítását be fogják szüntetni; le fogják tiltani a beruházások célj Genfben felszabadított összegnek folyósítását. Sőt a fegyveres megszállás és az ország függetlenségének megszüntetése is oly eshetőség gyanánt szerepelt, mint amelyet az entente velünk szemben terybevett volna. Hallottunk azután a magyar sajtó hasábjairól, hogy Hollandia sorban visszaküldi a magyar gyermekeket, hogy Franciaországban elbocsátják a magyar munkásokat, és általában a külföldön olyan hangulat uralkodik velünk szemben, amely a magyar érdekek szempontjából a legkárosabb. (Pikier Emil: És ez nem igaz!) Láttuk azután azt a tendenciát is, amely, tekintet nélkül az ügyhöz vcló kapcsolataira és állásfoglalására, a keresztény vagy nemzeti társadalomnak úgyszólván minden vezető egyéniségét vagy számottevő tagját vagy szervezetét hallatlanul megrágalmazni iparkodott csak azért, hogy a tömegekben azt a hitet ébressze és kifelé azt a látszatot keltse, hogy itt egy gyökerében megromlott és korhadt rendszer uralkodik ebben az országban, amelyet tűzzel-vassal, és ha kell külföldi beavatkozással is el kell pusztítani. (Ugy van! a jobboldalon és a középen. — Malasits Géza: Hogy korhadt rendszer, abban igaza van! — Zajos ellenmondások jobbfelöl.) Én nem arról beszélek, hogy a kormánnyal szemben milyen vádakat hoztak fel, én nem a
