Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-508

A nemzetgyűlés 508. ülése 1926. évi február 17-én, szerdán. baloldalon. — Elnök csenget. —• Pikler Emil: Királyság, amely királyát kiadja az ellenségnek! — Rothenstein Mór: Királyság király nélkül! — Zaj. — Strausz István: Most kultúráról beszélünk, nem királyról!) Elnök: Csendet kérek! Gr. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter: Én olyan objektiven ismertem a kérdést, amilyen tisztán a tényeket tárom elő, annyira nem keverek bele semmi politikát! hogy azt hiszem, komolyan kérhetem a t. Nemzetgyűlést, hogy ugyanilyen objektivitással és nyugalommal méltóztassék az én fejtegetéseimet meghallgatni. A parlamenten kivül ugyan, de egy nagyfontosságú közéleti tényező, Rákosi Jenő tollából, akit egyénileg is nagyraheesülök, egy vezércikk jelent meg, amelyben ő megszokott szeretetreméltóságával ugyan de mégis kifogásolja azt, hogy bennem talán nagy az alkotási vágy, nagyobb, mint amennyit az állam pénzügyi helyzete ma indokol és megenged és

( ezért felszólít arra, hogy inkább konzerváljam a meglevőt» hozzam azt jókarba és ne csináljak uj intézményeket, ne szervezzek uj iskolákat, mert azok különben is nyomorultak lennének. (Kiss Menyhért: Öregember beszéde! — Zsirkay János: Bacher százmilliárdját nem sokalta!) Olyan nagyrabecsüléssel vagyok Rákosi Jenő személye és rendkívüli képességei iránt, hogy énen ezért erről a helyről, ahonnan meszsze hallatszik, óhajtok cikkére válaszolni. Elsősorban : azok az iskolák, amelyeket épiteni fogok, nem lesznek nyomorúságosak, mert az az álláspontom, hogy inkább kevesebb számú iskolát építsünk, de amit építünk, azt jól építsük meg. úgyhogy végleges legyen. Lehet tehát arról beszélni, hogy többet, vagy kevesebbet tudunk létesíteni, de a nyilvánosságot kötelességem fehálágositani abban a tekintetben, hogy azok az iskolák, amelyeket épiteni fogunk, jó, végleges iskolák lesznek. (Helyeslés,) Nem szeretem az előző idők politikáját kritizálni. Mindenki éljen a maga nolitikai tőkéjéből és a maga irányzatának támaszát ne a megelőző irányzat hibáiban keresse. Ha azonban azt kérik tőlem, hogy kizárólag a multat tartsara . fenn, ezzel bizonyos jogosultságot nyer az a magamtartása, hogy megmagyarázzam, miért nem haladhatok korábbi nyomokon a népiskolai politika terén. Először nagyon nehéz helyzetbe jönnék, ha ki akarnám tataroztatni a korábbi állami iskolákat, mert el kellene mennem Trencsénbe, Máramarosszigetre, el kellene mennem nemzetiségi vidékre, ahova a korábbi kultúrpolitika, az én meggyőződésem szerint egészen elhibázottan, az állami iskolákat vitte (Ugy van! Ugy van!) és aminek eredménye ma az, hogy — főleg a nagy Alföldön — egy millió a hat éven felüli analfabéta. (Rothenstein Mór : Államtitkár volt a minister ur !) Ezen a téren tehát azzal, hogy nem magyar lakosságú vidékre menjünk az állami iskolákkal, nem akarom követni az előbbi politikát, de nem is követhetem, mert ennek nincs meg a fizikai lehetősége, A másik pedig a multak kultúrpolitikájának egyik legnagyobb hibája, mert az állam akkor is számottevő összeget bocsátott az iskolák rendelkezésére, de ezeket az összegeket nem uj iskolák felállitására fordították, mert az kényelmetlenebb lett volna. Nehéz és hálátlan munka kimenni a tanyákra és megkeresni azokat a gócpontokat, ahol 30 gyermeket nágynehezen öszsze lehet gyűjteni, sokkal egyszerűbb volt a késire menni és a katholikus, református vagy evangélikus egyháznak azt mondani, adja át az államnak iskoláját, az állani majd leveszi válláról a költségek egy részét. Ez volt az eljárás a múltban, úgyhogy amikor a kultusztárcában nőttek a népoktatásra fordított összegek, az iskolák száma csekélyebb mértékben nőtt, mert a pénz jelentékeny részét a felekezeti iskolák államosítására fordították. Azt hiszem, hogy abban a súlyos helyzetben, amelyben a magyar nemzet ma van, mi nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ha egy hazafias és áldozatkész iskolafentartó felajánlja a maga szolgálatát, különösen ha az olyan tekintélyes szervezet, mint aminők a hazai történeti egyházak, akkor mi valamely elvi felfogásból kiindulva azt mondjuk neki, hogy mi az ő támogatásából nem kérünk, majd mindent államköltségen csinálunk. (Strausz István: Nagyon kérjük!) Én, igenis odanyújtom segitőkezemet a hitfelekezeteknek is, segítségükre leszek abban, hogy uj iskolákat létesítsenek és azokat a sajnos, csekélyebb összegeket, amelyek ma rendelkezésre állanak, semmiesetre sem szándékozom a múlt kultúrpolitika követésével iskolák államosítására fordítani, mert ez nem jelentene uj iskolát, csak uj megterhelését az államnak. (Ugy van! Ugy van!) A felekezeti oktatás rendszerének csak egyetlen hátránya van, az, hogy a felekezetek még ott is ragaszkodnak iskoláik fent art ásához. ahol a kellő tanulószámot összehozni nem tudják. így keletkeznek azután a törpeiskolák. Például Somlóvecsén három tösrpeiskola van és a három iskolának mindössze 33 tanulója. Ez nem örvendetes állapot. Én kényszert nem szívesen alkalmazok, mert kényszer alkalmazása ilyen ügyekben sok keserűséget vált ki, de szeretném meggyőzni a felekezeti iskolafentartókat arról, hogy egyetlen eggyel lehet komoly kárt tenni a felekezeti oktatás nagy eszméjének és ez az, ha törpeiskolák felállítását erőltetik s igy ürügyet adnak egyes kevésbé jóakaró bírálóknak, hogy rámutassanak arra hogy a felekezeti oktatás többe kerül, mintha tisztán községi iskoláztatás alapján állnánk. Itt rá kell mutatnom egy tévedésre, amely mindig vissza- és visszatér. Ez a tévedés az, hogy ugy méltóztatnak odaállítani a dolgot, hogy külföldön mindenütt állami iskolák vannak. Már egyszer kifejtettem ezt, de újra rá kell mutatnom erre a kérdésre, mert ez a tévedés mindig visszatér. Az állami iskolák rendszere magyar specialitás, amelyet mi azért létesítettünk, mert a nemzetiségi vidékeken ki akartuk vonni az iskoláztatást a helyi tényezők befolyása alól. Ahol azonban az iskolát világivá tették, laicizálták, ott ez nem azt jelentette, hogy — mint nálunk — tisztán az állam létesít tőle függő iskolákat, hanem a polgári községek lettek iskolafentartókká. Államosítás tehát Európaszerte nincs, hanem van a hitfelekezeti iskolák fentartásának a polgári községekre való átruházása, amely iskolákba ilyenformán Franciaországban a préfet nevezi ki a tanítókat, Németországban pedig a Schulausschus-ok, iskolabizottságok választják azokat. Tehát sem olyan iskolatípus, ahol a községi iskolaszékek választják a tanítókat, — a legkisebb sejtek — sem olyan iskolatípus, ahol az állam maga kreál iskolákat és a tanitókat maga a minister nevezi ki, nincs sehol, ez magyar specialitás és ennek oka korábbi nemzetiségi viszonyainkban rejlett, amelyek megszűnésével ezt a rendszert nem volna okos dolog fentartani és nem is szándékozom fentartani, hanem nemsokára egy szerves is-