Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-507

338 Â nemzetgyűlés 507. ülése 1Ô26, évi február hó 16-án, kedden. arra, hogy azoknak az uraknak ott az úgynevezett művelt Nyugaton, akik felosztottak bennünket és a trianoni szerződéssel inegcsonkiioiták országunkat, történelmi, földrajzi ismerete a silányabb, a legfelületesebb volt. Ká fognak jönni arra, hogy az ő szellemi és gazdasági tudásuk révén jöhetünk csak abba a helyzetbe, hogy ebből a nemzetből újra nagy nemzet legyen, hogy ez a nemzet újra arra a piedesztálra, arra az értékelésre emelkedjék, amelyben eddig a művelt Nyugat részéről nem volt része, és hogy Nagy-Magyarországot máskép nem fogják elképzelhetni, mint ha tudásuk révén az ő expanzív, kifelé törtető erejük szintén oda fog vágyódni, ahol testvéreik ma mint kisebbségek kínlódnak. Ebből a szempontból is nagyon szívesen köszöntöm ezt a törvényjavaslatot és a legnagyobb melegséggel fogadom el. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök : Szólásra következik ? Perlaki György jegyző : Csizmadia András ! Elnök : A képviselő ur nem lévén jelen, töröltetik. Szólásra következik ! Perlaki György jegyző : Czettler Jenő ! Czeítler Jenő : T. Nemzetgyűlés ! (Halljuk ! Halljuk!) Az előttem szólott Láng János t, barátom ezt a törvényjavaslatot arról az oldaláról fogta, meg, amelyről nekünk azt helyesen szemlélnünk kell, és abból a szempontból mérlegelte, amely a magyar Corpus Juris szövegében szokatlan módon jut kifejezésre az 1. §-ban, hogy tudniillik ezzel a javaslattal a magyar kormány, elsősorban a kultuszminister ur, a magyar nemzet jövőjébe vetett tántorithatlan hitről és életerőről kivan tanúságot tenni. Ez a, javaslat egy ujabb »moriamur« és »megadjuk!« jelentőségű, ma. amikor a nemzet összetörve, gazdasági béklyóiból alig bir szabadulni és az első lélekzetvételnél súlyos áldozattal mindjárt a magyar faj életerejét acélozó kulturmunkára gondol. (Helyeslés.) Az a kritika, amelyet a javaslattal szemben itt hallani szerencsém volt az igen t. képviselőtársaim, de elsősorban Kéthly Anna részéről, olyan — hogy ugy mondjam — kidesztillált, a világtól elvonatkoztatott abszolút pedagógiai igazságokra épit, amelyeket talán Franciaországban és Németországban a vallásfelekezeti felfogások ütköző pontjait kijegeceütő iskolákban meg lehet valósítani, de nálunk nem. Tessék végigjárni az Alföldet, megnézni annak tanyai kulturálatlanságát. Az Alföldön az a szerencsétlen apa kénytelen mindig afölött töprengeni: vájjon gyermekének testi vagy lelki épségét legyen-e kénytelen kockáztatni, mert ha azt a kis hat-hét éves gyermeket a téli Kárban, hóban elküldi az öt-hat kilométernyire fekvő iskolába, (Meskó Zoltán: És hozzá reggel 6 órakor!) ugy a tüdő vész csiráját szerzi meg, ha pedig nem küldi el tanulni, ugy gyermeke a tudatlanság tömegbetegségét szedi magába. (Ugy van! Ugy van!) Én elsősorban a tanya és az Alföld szempontjából birálom ezt a javaslatot, miután magában a törvényjavaslat indokolásában is utalás van arra, hogy az iskolák nélküli, ma már hála Istennek mindössze körülbelül húsz községnek ellátásán kivül, elsősorban a nagy magyar Alföld iskoláinak egyszerre való felállításáról gondoskodunk ebben a törvényjavaslatban. Bírálhatjuk akárhogyan magasabb szempontokból, hogy ezek az iskolák rongyos istáliószerü iskolák lesznek: nem az iskola a fontos, hanem a tanitó és a munka folyamatossága, mert a magyar népet nem mi, egyetemi tanárok neveljük, hanem a néptanítók, (Ugy van! Ugy van!) és ha ez a szerencsétlen kis magyar gyerek nem tud hozzájutni az ABChez és a kétszer-kettő-négyhez, csinálhatunk akármilyen nagy kultúrpalotákat, egyetemeket, taníthatjuk a legmagasabb bölcsészetet, nem fogunk tudni eredményt elérni. Ha megnem tanítja a tanitó azt a kis gyermeket az örök erkölcsi törvényre, — amely lehet bármennyire kidesztiilált, de az alapja mégis Krisztus urunk tanítása, a felebaráti szeretet — (Ugy van! Ugy van!) akkor abból a gyermekből nem lesz hasznos állampolgára ennek a nemzetnek. Mert nem a tudás halmozása a fontos, hanem a jellem, a készség embertársaiért élni a szolidarizmusban, megbecsülni mindenkinek munkáját és értékelni mindenkiben az embert. (Pikler Emil: Nagyon helyes! Ez az igazság!) De hogyan képzeljük ennek a dolognak csak megkisérlését is, ha nincs a tanyán az Alföldön egy székhely, ahol mindezeket az okos dolgokat tanítják? Mi nem várhatunk arra, mig kőpalotákat építhetünk amíg visszajön NagyMagyarország gazdasági ereje, hegy azokat az emeletes iskolákat, melyeket a perifériákon építettünk idegeneknek, valahogyan visszahozhassuk; nekünk le kell törlesztenünk azt a nagy adósságot amivel a nagy magyar Alföldnek tartozunk. (Ugy van! bal felől.) Mert itt adósságtörlesztésről van szó. Énnek a magyar Alföldnek gazdasági erejével építettük mi a most Szlovenszkónak hivott Felvidék tót falvaiban az iskolákat, építettük az oláhoknak kultúrházakat, amelyekkel parádéznak most a Nemzetek Szövetsége előtt, de mi magunk rongyosan mezítláb jártunk a kultúra tekintetében ott, ahol a mi néperőnk van, az Alföldön., Mert ez volt a magyarság nagy kohója mindig. Amely idegenfaju nemzetiség ide bejött az Alföldre, az száz esztendő alatt izig-vérig magyarrá lett és épen az volt az elmúlt kormányoknak rettenetes társadalmi, gazdasági és kulturális számítási hibája,^ hogy ezt a folyamatot az Alföld megerősítésével nem igyekezett előmozdítani. Én nemcsak szobában, Íróasztal mellett szoktam kigondolni a reformterveket. Amikor ezelőtt körülbelül 15 évvel a gazdasági nyomorúság az alföldi termések átlagának katasztrofális csökkenése, a néphalálozás és más ilyen jelenségek felhívták a figyelmünket arra, hogy baj van az Alföldön, a magyarság életerejének szivében akkor körülbelül négy hónapig majdnem tanyaházról-tanyaházra járván, tanulmányoztam, hogy mi van ott. Az eredmény itt van. Én nem idegeneket citálok s ha méltóztatnak pár percnyi türelmet szentelni nekem, felolvasom, hogy annakidején mit irtani erről a dologról (Halljuk! HalljuiJ — Olvassa): »A szivem fájt, amikor a tanyákat bejárva, mindenütt csak nyomort találtam. Nem azt a nyomort, amely kéregető kezet nyújt egy darab kenyérért, hanem kulturális és közegészségügyi nyomort. Mintha csak a Kongó-vidék négerei közt jártam volna, olyan elmaradt ezeken a tanyai vidékeken a posta, iskola és orvosi szolgálat. Láttam tanyai gazdát, aki kocsiján, párnák között vitte haldokló feleségét a 20—25 kilométerre fekvő községbe orvoshoz. Láttam gyermekeket, akik apjuk csizmájában bukdácsoltak a barázdák között a 4—5 kilométer távolságban ^ lévő iskolába, hogy megtanulják azt, hogyan kell öntudatos magyarnak lienni, hogyan kell a nemzet oszlopának lenni. Akkor arra gondoltam, hosj a külíöjdö» hazaáruló inagyarok ál-