Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-507

A nemzetgyűlés 507. ülése 1926. évi február hó 16-án, kedden. 329 mert ha mi a kultúra által gondoljuk nemzetünk feltámadását, akkor nekünk azokat a harcosokat, azokat a munkásokat, a]a& elsősorban vannak hivatva arra, hogy egyengessék az utat egy jövő magyar feltámadás felé, támogatnunk kell, azoknak segitségére kell mennünk. Őexcellenciája arra hivatkozott expozéjában, hogy a pénzügyminister ur őexcellenciáját sikerült megnyerni a magyar kultúra oltárán való bőségesebb hitelre. Én kérem ezt a kedvező körülményt felhasználni arra, hogy végre-valahára a felekezeti status rendezése hajttassék végre a legrövidebb időn belül, mert mi egy ujabb honfoglalást nem nyerhetünk meg, ha tantestületeink kint a perifériákon nélkülöznek, nyomorognak, rongyoskodnak, ha nekik az élettel, ezzel a nagy harcossal szemben élet-halálharcot kell vivniok. Magam is sérelmesnek tartom azt, hogy a kántortanitói fizetés, illetve a kántori javadalom az államsegély szempontjából beszámittatik a tanitói fizetésbe. Hol van még, kegyelmes uram, az a közalkalmazott, akinek esetleges mellékfoglalkozásából kijáró jövedelmét levonják a rendes fizetéséből ? Melyik tisztviselőnek vonják le kiszállási napidíjait rendes fizetéséből? Miért csak a kántorok legyenek azok a páriák az országban, akiknek kán toi i javadalma beszámittatik a fizetésbe államsegély szempontjából! Ez rossz uzus, vagy talán abuzusnak nevezhetem s tisztelettel kérjük a kegyelmes urat, — azt hiszem, ebben az óhajomban az egész nemzetgyűlés osztozik — hogy ez az anomália megszüntettessék. A kántornak külön funkciója van s erre külön tehetség kell, tehát lehetetlen, hogy kétszeres munkát végezzen ugyanazon javadalmazáséit. (Láng János: Nem kapunk kántort!) Ezekkel a kérdésekkel, amelyeket bátor voltam itt felvetni, az egész nemzetnek pártkülönbség nélkül a legelsősorban kellene foglalkoznia. Mindenesetre vannak olyan fontosa À ezek a kérdések, mint azok, amelyek ma izgatottságban és műizgalomban tartják a lelkeket. Miért nem izgulunk mindannyian, mikor látjuk, hogy mi van a megszállott területeken? Miért nem izgulunk fel mindannyian pártkülönbség nélkül, mikor jönnek a rémes hirek északról, keletről és délről, hogy mit csinálnak a mi magyar testvéreinkkel, hogyan hajtják azokat meg idegenebb jáiromba,, Kanadába Braziliába, hogyan adják el ujabb rabszolgakereskedés áruja gyanánt a szegény magyar embert? Ezek nem izgatnak minket, pedig ezek a kérdések kell, hogy mindannyiunkat foglalkoztassanak. (Klárik Ferenc: Tessék itt munkát adni nekik, akkor nem mennek Kanadába! — Láng János: Megfosztják őket javaiktól természetes .hogy ki kell menniök!) A megszállott területekről beszélek most, igen t. képviselőtársam, ahol nem csupán a munkásokat üldözik ki, hanem elveszik a kisgazda, a kisember, a telepesek földjeit, tehát ott nem a munkanélküliség az ok a kivándorlásra, hanem az a rettenetes politikai és hóhérmunka, amelyet Trianon font a magyar nemzet nyaka köré, amely hóhérkötelet nyakunkról letépnünk pártkülönbség, nyelv, vallás és felekezeti különbség nélkül mindnyájunknak kötelessége. Ha van kérdés, amelynél az egész nemzetnek tömörülni kell egy zászló alatt, ez a kultúra kérdése, a kultúra zászlója. Hiszem, meg akarok győződve lenni arról, hogy e tekintetben — talán kivitelben, talán egyes nüanszokban lehetnek különbségek közöttünk, de a végeredményben különbség még sem lehet, mert az nem magyar ember, aki ma ennek a szerencsétlen nemzetnek egy szebb és boldogabb jövendőt épiteni nem akar. Kötelességemnek tartom egy pár dolgot felolvasni abból a tanulmányból, amelyet az emiitett amerikai nagybizottság állitott össze, amely mindenesetre jellemző és amely kellene, hogy az egész magyar nemzet teljes felháborodását vonja maga után. Miféle okokat hoznak fel a magyar iskolák bezárására? Olyanokat, mint: a tanitás ki nem elégitő volta, a román történelem, földrajz, alkotmánytan és a nyelv nem tanitása, hiányos tanfelszerelés, a ministerium által jóvá nem hagyott tankönyvek használata, a kormány által kiadott kötelező tanterv be nem tartása, hogy az iskoláknak a kormánytól nem volt működési engedélye, a tanitók nem tettek le hivatali esküt, hogy a tantermek sötétek, kicsinyek és egészségtelenek, hogy a diárium, a napló nem Komániában készült, hogy más felekezetű növendékek vétettek fel az iskolába, hogy az iskolának nem volt zászlója, s hogy az iskola hazafiatlan szellemben fejtette ki működését stb. Ezekre az indokokra a nagybizottság megjegyzi, hogy ezek a megokolások azt az érzést keltik, hogy csak keresett ürügyül szolgálnak az iskolák bezárá(Láng János: Nyilvánvaló!) Igen érdekes, hogy miképen indokolják meg a szatmári róm. kath. főgimnázium bezáratását. A panasz a következő (Olvassa): »A szatmári róm. kath. főgimnáziumot a szatmári püspökség 1913-ban vette a magyar államtól, amelynek az egész vételárat kifizette. Panaszoltatik, hogy 1919-ben a közoktatásügyi ministerium ezt az épületet minden kártérités nélkül elvette és leányiskolának, valamint román orthodox kápolnának rendezte be«. Erre a román kormány válasza a következő (Olvassa): »Az az épület, amelyet szatmári róm. kath. főgimnáziumnak neveztek, a magyar állam tulajdonát képezte. Igaz, hogy 1919-ben (sic!) egy szerződés jött létre, amellyel a magyar kormány az épületet a szatmári róm. kath. püspökségnek adta el, de a vételár nem fizettetett ki teljes összegében, az adásvétel tehát nem volt végleges, aminthogy a püspökség címe sem volt a telekkönyvben átvezetve. Mindazokat az adásvételi szerződéseket, amelyek abból a célból köttettek, hogy állami tulajdont képező tárgyakat másra származtassanak át, az erdélyi kormányzótanács r érvényesítette, amiből következőleg ez az adásvétel szintén érvénytelenittetett. A püspökségnek megvan az a joga, hogy a megfizetett vételárrészlet visszatérítése iránt keresetet indítson. Egyébként pedig a román kormány ját tulajdonát képező épületben olyan intézményeket létesít, amilyeneket szükségesnek vél.« (Láng János : Lásd az aradi lyceumot !) A kolozsvári reformátusok szintén egy háromholdas telket vásároltak meg annakidején, hogy többtagozatu református nőnevelőintézetet állítsanak fel. Ahogy "bejöttek ezek a diszes hadak, azonnal elkonfiskálták ezeket az épületeket, pedig az intézet megnyitásától már csak hetek választottak el és azokban venerikus nők számára kórházat állítottak fel. Amikor mi beavatkoztunk, hogy miféle dolog ez, hogy ennyire profanizálni akarják már jó előre az épületet, amelyben mi egy magasabb nevelőintézetet akartunk létesíteni, a kórházgondnok azt válaszolta, hogy hja, a kórházra szükség van, de hogy megmutassuk r önökkel szemben előzékenységünket, a^ felvételnél a magyaroknak adjuk az elsőbbséget. f Nem időzöm tovább ennél a kérdésnél, de a