Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-493

À nemzetgyűlés 493. ülése 1926. deiini minister urnák nem volna szabad elzárkóznia a niaga reszortjának hatáskörébe és egyáltalában figyelemmel nem lennie azokra a nagy kérdésekre, amelyeik ugyan az ő tárcáján kivül esnek, és formálisan, hogy ne mondjam, bürokratikusán, más reszortok körébe tartoznak, azonban még- sem olyanok, amelyek eltűrhetnék, elviselhetnék a kormány akármelyik tagjának feojzö m b ősségét vagy érdektelenségét. Én is vallom azt, hogy olyan kérdésekkel, mint az, vájjon a földreform végre van-e hajtva csak olyan mértékben is, mint ezt az az egyáltalában nem sikerült földreformtörvény megállapította, továbbá vájjon^ a hadikölcsönkötvények valorizációjának kérdése hogyan áll, hogy mi van a rokkantakkal, mi van a hadiözvegyekkel és árvákkal, igenis, a honvédelmi minister urnák is a legteljesebb mértékben kellene törődnie és foglalkoznia és rábeszéléssel, kapacitálással a honvédelmi ministernek is hatnia kellene ministertársaira, hogy ezeknek a kérdéseknek megoldása közmegnyugvásra, közmegelégedésre megtörténjék. A rokkantkérdéssel és a földreform kérdésével nem akarok bővebben foglalkozni, de előttünk van a valorizáció kérdése. Én tudom nagyon jól, hogy — ugy, mint Szilágyi képviselő ur mondotta — különösen a frontszolgálatot teljesített, még különösebben a legénységi állományú katonák hadikölcsönkötvényeiriek valorizációja igen fontos kérdés. Hiszen ugy van ez, mint ahogy Szilágyi képviselő ur mondotta, hogy tudniillik a csapatparancsnokok valósággal beleugratták a legénységet hadikölcsönkötvények jegyzésébe, s jutalmazták őket nemcsak a fronton megengedhető könnyítésekkel, hanem több napra terjedő szabadságokkal is. (Ugy van ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ez megtörtént nemcsak a hadrakelt sereg csapatainál, hanem — ami, azt hiszem, szinte elképzelhetetlen az önök számára -j megtörtént ez az Oroszországból sok nehézségek, küzdelmek és emberfeletti szenvedések árán megmenekült hadifoglyokkal szemben is. Magam voltam közvetlen szemtanuja ilyen esetnek akkor, amikor 1918 januárjában át tudtam jutni az akkor még fenállott, de már dszolált orosz fronton. Abban a pillanatban, amint egy porosz hadosztályparancsnokság valóban bajtársias, testvéries bánásmódjának légköréből — és erre csak hálával tudok viszszaemlékezni — kikerültünk a koweli osztrákmagyar hadikörletbe, s mint orosz hadifogságból megmenekültek, osztrák-magyar hadifogságba estünk, ebben a sok megalázassál telt úgynevezett erkölcsi fürdőben az első lépés irányunkban az volt, hogy elénk mutattak egy »Kriegsnachrichten« című lapot, amelynek első oldalán nagy felhívásban szorították rá ezeket a lerongyolt, testileg és lelkileg megviselt hadifoglyokat, hogy jegyezzenek hadikölcsönköt vény eket. Nem közA

T

etlen a quarantaine állomások parancsnokai, de azok az alantas tisztek és altisztek, akik ott szolgálatot teljesítettek, meg tudták értetni a hadifoglyokkal, hogy ha jegyeznek hadik ölesönkötvényt, akkor" sokkal hamarább a megállapított karantén-idő letelte előtt nyílt paranccsal közvetlenül fognak hazatérhetni nem is kiegészítő állomásra, a pótzászlóalihoz, hanem kerülővel, először hazamehetnek családjuk körébe és csak azután csapatparanesnokságukhoz. Hogy ennek volt hatása, az érthető, hiszen, mint a kilőtt puskagolyó ugy ment a hadifogoly árkon-berken, évi január ho 21-én, csütörtökön. S85 szenvedésen és akadályokon keresztül haza családja körébe. Nem lehetett számára akadály az, hogy most le kell neki szurkolnia annyi, meg ennyi koronát, hogy kapjon érte egy hadikölesönkötvényt és mehessen hamarább haza. Én tehát a legteljesebb mértékben igazat adok Szilágyi képviselőtársamnak és magam is követelem, kérem a honvédelmi minister urat, hogy — bár nem tartozik közvetlenül a resszortjába — foglalkozzék ezzel a kérdéssel, legyen hatással az összkormányra, a ministertanácsokon ministertársaira abban az irányban, hogy igenis nagyon fontos kérdés, az állam belső hitele szempontjából is nagyon fontos kérdés a valorizáció kérdése, de különösen a hadikölcsönkötvények valorizációjának ügye. Amint mondottam, Szilágyi képviselő ur beszédének legnagyobb részével azonban nem tudok egyetérteni, sőt azzal homlokegyenest ellenkező felfogást vallok, de én ennek ellenére is természetesen nem akarok erre részletes választ adni, csak beszédének egyetlen momentumával óhajtok foglalkozni. A képviselő ur, hogy ne mondjam, szenvedélyes szemrehányást tett nekünk, amiért őt a_ szociáldemokrata párt hivatalos lapjában, majd kongresszusán és egyéb helyeken közvetlenül és közvetve támadások érték, és a képviselő ur ugy játszotta itt a szerepét, hogy érthetetlenül áll e jelenségekkel, e támadásokkal szemben, nem tudja okát adni ezeknek, nem tudja, miért az a nagy és jogos felháborodás, amely a képviselő ur ismeretes szereplésével szemben itt megnyilatkozott. A képviselő ur egyik felszólalásával szemben, amely ezekről a padokról hangzott el, szükségesnek látta megvédeni a tisztikart s általában a katonatiszti pályát, én azonban azt hiszem, erre nem volt szükséges, mert támadások, sértések, erről az oldalról nem érték ezt a tisztikart, vagy a tisztikart, a katonatiszti pályát. De hogy a képviselő ur megértse, miért érték őt innen támadások és miért találkozott és találkozik még a mai napig is jogos felháborodással részünkről, figyelmeztetnem kell őt arra, hogy valamit elfelejtett, valamiről nem tett említést ezelőtt két órával, még pedig arról, hogy ő féktelen volt, túlment a megengedhető határokon, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) amelyeket számára a politikai lojalitás, sőt a fegyverbarátság is kijelölt, túlment azon, nagyon messze ment és a kormányzatot egyenesen uszította ellenünk, a kormányt felhívta arra, hogy legyen készen pártunkkal szemben minden eshetőségre. T. Nemzetgyűlés! Nincs nekem ezzel a felhívással szemben sem különös mondanivalóm. Megvan róla a magam véleménye, amelyet azonban nem akarok itt részletezni, de azt meg kell állapitanom, hogy a képviselő ur nemcsak a politikai lojalitás, nemcsak a fegyverbarátság és a fegyvertársi hűség ellen vétkezett, hanem vétett a demokrácia ügye ellen is, mert a kormányt, amely vakmerően reakciós politikát folytat ma az országban, uszította a demokráciának egy olyan előretolt csapata ellen, amely mindig, minden körülmények között megtette kötelességét a demokráciáért vivott harcokban. Ezt emelem én ki Szilágyi képviselő ur szerepléséből, és ezt akarja ő elfelejteni. Hát én emlékeztetem őt arra, hogy ezt csinálta és ez volt legnagyobb oka annak, hogy mi itt felháborodtunk. Egyébként — ami természetes is — mi nemcsak az ő, hanem minden velünk szemben álló politikusnak ée politikai pártnak is a meggyőződését, véleményét tisz-