Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-491

298 A nemzetgyűlés 491. ülése 1926. évi január hó 19-én, kedden. hogy tényleg megállapította ezeket a hiányokat Ha azonban már ő is szükségesn&k tartotta bevenni hivatalos előadói beszédébe ezt a szomorú ténymegállapítást, én annál inkább kiszélesitem kiszínezem ezt és kérem a nemzetgyűlést, hogy tekintse ezt a kérdést kardinális kérdésnek, a legfontosabb kérdésnek, mert mindaddig nem lesz szociális megnyugvás és béke Magyarországon, amig a háború áldozatairól tisztességes emberi módon nem gondoskodtunk. (Ügy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) Untathatnám az igen t. Nemzetgyűlést azzal hogy levelek tömegét olvasom fel, (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) amelyek bizonyitják, hogy mennyire érdekli a társadalmat és milyen idegrezgéssel felel mindarra, amit mi e tárgyban itt a nemzetgyűlésen elmondunk. Ezt nem teszem meg, de egy másik dologra újból rámutatok. Felhívom a minister ur figyelmét arra, hogy a maga résziéről is mindent kövessen el, hogy azok, akik a háborúban hadiérmet, kis ezüst, nagyezüst vagy arany vitézségi érmet kaptak, végre két év után megkapják illetményeiket. Mégis csak erkölcstelenséget látok abban, hogy akkor, amikor ezek az emberek életüket kockáztatták, hogy vállalják azokat a veszélyes operációkat, amelyek győzelemhez, sikerhez segítették a hadsereg egyik vagy másik szárnyát s amikor odadobták magukat, mert biztak az államnak és a hadseregvezéreknek kijelentéseiben, már két; év óta egyetlen fillért sem folyósítanak nekik s még kijelentések sem hangzanak el illetékes ajkakról, hogy ebben a dologban végre-valahára történni fog valami. Hogyan akarunk mi Nagy-Magyarországot csinálni és hogyan akarjuk az emberekben a hazafias lelkeit ébrentartani, ha a becsületesség kétszerkettőjének nem teszünk eleget s ha megingatjuk az embereknek az adott szó szentségébe vetett hitét. Fel akarom hivni a minister ur szives figyelmét még az óriási munkanélküliségreTöbb újság közölte vasárnapi számában a kimutatást arról, hogy az egyes szakmákban, a szervezett munkásság körében is, milyen magasra tornyosodik most télviz idején a munkanélküli munkások száma. Nem tudom, mi történt a pénzügyministerium részéről, hiszen a pénzügyminister ur annak idején kijelentette, hogy egyelőre 30 millió aranykoronát, azután fokozatosan 70—80 millió aranykoronát fog beruházásokra fordítani és a munkák még a tél folyamán meg fognak indulni. Ebből azonban nem látunk semmit, hiszen a fővárosban csak növekedett a szervezett munkásságban a munkanélküliek száma, s a „vidéki munkásság sem tapasztalja, hogy a befektetés megkezdődött volna. Ha már az igen t. kormány belevitte az országot abba a nagy erkölcsi csődbe, hogy a szanálási törvényt megcsinálta és 250 millió aranykoronáért eladta az ország politikai függetlenségét... (Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Hogy lehet ilyent mondani?) Elnök: A képviselő urat kénytelen vagyok ismételten rendreutasitani! Ha a képviselő ur még egy izben sértést követ el, meg fogom vonni tőle a szót!) (Helyeslés a jobboldalon.) Kiss Menyhért: Én nem kivántam ezzel senkit megsérteni, csak megállapítottam a szanálási törvények hiábavalóságát. Újból is rámutatok arra, hogy ha már a szanálási békát lenyeltük, — hogy az öreg Ugrón Gábor szavaival fejezzem ki magamat, — akkor tessék megtenni a szükséges intézkedéseket, tessék az összegeket igénybevenni, a munkálatokat megindítani, hogy mindazokban a munkaágakban, amelyek az építkezéssel s az állami munkákkal összefüggésben vannak, meginduljon a munka, hogy végre a sok százezer munkanélküli emberen segítve legyen. (Felkiáltások jobbfelöl: Százezren!? Nincs annyi.

1

) Meg kivánok emlékezni arról, amit az előadó ur is savanyu hangulattal állapított meg, hogy a betegápolási és gyermekneveltetési járulékok kivetése ezután nem az államot terheli, hanem a kormány ezt a terhet a városokra és községekre hárította át. Ajánlom "a minister ur figyelmébe, hogy olyan városokban és községekben, amelyek óriási vagyonnal rendelkeznek, — pl. csak Szeged városát nevezem meg, de vanak olyan községek is, amelyek szintén igen nagy vagyonnal, földbirtokkal, vagy házakkal rendelkeznek — helyesnek tartom, ha a kormány leveti válláról ezeket a terheket és rákényszeríti a községeket és városokat ezeknek a terheknek a viselésére. E szerencsés községek és városok mellett azonban számtalan olyan kisközség, nagyközség és város van, amelyeknek majdnem semmi vagyonuk sincs, s amelyek természetesen képtelenek ezeket az összegeket megfizetni. Arra kérem a minister urat, hogy e tekintetben nyilatkoztassa ki a felfogását, az ilyen községekre vonatkozólag függessze fel határozatát, és ezekre a községekre vonatkozólag, amelyek háztartási költségvetésük összeomlása nélkül úgysem képesek e terheket viselni, más rendelkezéseket tegyen. T. Nemzetgyűlés! A kislakások építésére vonatkozólag nem hallottam semmit az előadó ur előadásából, amihez gondolataimat fűzhetném. Ellenben Petrovácz képviselőtársam tárgyilagos és nagyszerű beszédében rámutatott arra, hogy az ilyen állami lakásépítésekkel kapcsolatban óriási visszaélések történnek. A maga részéről azt a konzekvenciát vonta le, hogy ehelyett sokkal jobb és sokkal helyesebb volna, ha a kormány egyszerűen lezárná ezeknek a házaknak, a Bethlen-udvarok építésének folytatását és ehelyett olcsó kamat mellett a magánépitkezéseket segítené, az egyes embereket juttatná olcsó kölcsönökhöz, hogy meg tudják indítani az építkezést. Ezt a gondolatot a magam részéről is helyesnek, célszerűnek és jónak tartom, és arra kérem a minister urat, hogy e tekintetben megnyugtató választ szíveskedjék adni. Az anya- és esecsemővédelem tekintetében, legszomorúbb az a szám, melyet a hivatalos előadás állapított meg. Ma Magyarországon a született csecsemőknek 19'5%-a meghal azért, mert részben a nép nincs eléggé kiművelve ahhoz, hogy vigyázzon a legdrágább tőkére, az emberi életre, másrészt pedig az emberek olyan rosssz viszonyok között élnek, hogy nem képesek a gyermekeiket fölnevelni, harmadsorban pedig azért, mert kellő kórházak és intézmények nem állanak rendelkezésre, ahol ezeket a szegény, sokszor szülők nélkül maradt gyermekeket el tudnák tartani és meg tudnák óvni attól a sok szerencsétlenségtől, amely velük történhetik. A magyar falvaknak egyik legszomorúbb és legtragikusabb karakterisztikonja a temető. Mikor az ember bemegy a faluba, látja a gyermektemetőt, amelynek tengersok keresztje mint sötét fekete kérdőjel fekszi meg a magyar tarlókat, a magyar mezőket és figyelmeztet arra, hogy itt a kultúra, műveltség és lelkiismeretesség nincs rendben, mert nagy a gyermekhalandóság. Én azt az összeget, — amelyet a minister ur felvett abból a célból, hogy a gyermekhalandóságot ki-