Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-475

120 Á nemzetgyűlés 475. ülése 1925. államnak is az áldozatkészséghez nem csupán az anyagi javak sokasága kell, hanem a lélek nemessége, a gondolkozás emelkedettsége is. Amint már emiitettem az előbb is, ennek az intézménynek a segítségre törvényes jogcíme is van. Mikor 1914. évben a törvénykezési illetékről szóló törvényt az országgyűlés megalkotta, — az utolsó törvényt a háború előtt, — akkor a korábbi költségvetésekbe állandóan felvett évi 10.000 aranykoronát évi 500 000 aranykoronára emelte fel. Annak a törvénynek indokolásában, nyilt ülésen tett ministeri kijelentésekben ismételten hangoztatták, hogy ezt a fokozott, az akkori viszonyok szerint nagymérvű hozzájárulást és emelést azért adja az állam, mert a törvénykezési illetékről szóló törvényben arra a fedezetet megtalálja, még pedig azáltal, hogy a korábbi illetéket jelentős mértékben felemelte, s honorálni kivánta az ügyvédségre rótt azt a terhet is, hogy ezeket az illetékeket legnagyobb részben anyagi felelősség terhe mellett az ügyvéd köteleztetett beszedni. Csak egyetlen egy gyakorlati példát mondok el. Az 1914. évet megelőzően egy válóperes Ítélet után 24 korona illeték járt. Ezt az illetéket sem az ügyvéd volt köteles lefizetni, hanem ezt közvetlenül a felekre vetették ki kiszabás utján, az ügyvédnek tehát semmiféle fizetési kötelezettsége nem volt. Ez az 1914 : XLIII. te. a 24 korona válóperes illetéket 30 aranykoronára emelte fel és az ügyvédnek tette kötelességévé elsősorban ennek lerovását, akinek természetesen visszkereseti joga van a felek ellen. Manapság pedig az a helyzet, hogy a válóperes Ítéletek után 600.000 korona az Ítéleti illeték papirkoronákban, amely összeg 40 és néhány aranykoronának felel meg, és ezért ma elsősorban az ügyvéd felelős. T. Nemzetgyűlés ! Ha. azok az indokok, amelyek a törvényhozást és az igazságügyi kormányzatot 1914-ben arra bírták, hogy ezt a hozzájárulást 500.000 koronára emelje fel, megállók voltak akkor, ugy ma sokszorosan elfogadhatóbbak. Azért én akkor, amikor az igen t. igazságügyminister úrhoz kérést intézek, nem arra gondolok, hogy ennek a költségvetésnek keretében felemeltessék az az összeg, amely bevétetett ; eltekintek én most az »Aki gyorsan ad, kétszer ad !« örök szabályától is, mert ismerem azokat a nehézségket, amelyekkel egy költségvetési tételnek a mai viszonyok között való felemelése járna ; nem gondolok arra sem, hogy a következő költségvetési esztendőben száz százalékig valorizáltassék ez a hozzájárulás, de igenis arra kérem az igen t. igazságügy minister urat, aki az ügyvédség iránti jóakaratának, előzékenységének olyan sokszoros bizonyítékát, beszédes bizonyságát szolgáltatta már, kegyeskedjék az 1926/27. költségvetési esztendőben a költségvetésbe jelentékenyebb, a viszonyoknak megfelelőbb tételt beállítani (Helyeslés.) azután évről-évre fokozni ezt a tételt, amig elérhetjük, vagy legalább megközelíthetjük azt a hozzájárulást, amelyet az állam már 1914-ben megajánlott és éveken keresztül meg is adott. Arra kérem, hogy ezzel a hozzájárulással, azzal az áldozatkészséggel, amellyel az anyagi erejében nagyon megfogyatkozott ügyvédi kar is hoz áldozatot, segítsen talpraállitani, segitsen életképessé tenni vagy legalább is biztosítani, hogy ez az intézmény egy fejlődést igérő jövőnek nézhessen elébe, hogy teljesíthesse nemes hivatását, az özvegyek, árvák könnyeit letörölhesse, hogy az ügyvédséget is mentesítse legnyomasztóbb gondoktól, hogy az ügyvédség is, amely elvégre mégis a magyar középosztály rendkívül értékes rétege, valódi hivatásának, a jogvédelemnek élhessen. Azokról a kontroverz kérdésekről, amelyek az igazságügyi tárca során felkínálkoznak, nem akaévi december hó 1-én, kedden. rok szólani, mert hiszen ezeket a kérdéseket a legtöbb esetben pártpolitikai szempontok szerint szokták tárgyalni. Én még csak egyetlen kérdésről óhajtok szólani, amelyhez a pártpolitikának semmiféle vonatkozása sincsen. Beszélni óhajtok a polgári törvénykönyv megalkotásáról. Amikor erről szólok, nem térek rá ennek történeti előzményeire — hiszen ez évtizedekre nyúlik vissza — nem akarom itt ismertetni azokat a már kész értékes anyagokat sem, amelyek közismeretesek, mert hiszen egy rövid felszólalás keretében ezeket kellően méltatni nem is lehetne. Én csupán az igazságügyi kormányzat figyelmét kivánom felhívni erre a nagyhorderejű kérdésre. Az a világégés, amelyet átszenvedtünk, megtámadta, felforgatta — vagy legalább is erre soha sem hiányzott a törekvés — a magánjog kardinális; szabályait. Jogszabályokat, melyeket a magyar jogérzet évszázadokon keresztül megváltoztathatlanoknak hitt, megváltoztatott, másokat bizonytalanokká vagy ingadozókká tett. Mint viharjárásos időkben a habok felett őrködött a kormányos, akinek helyén van a szive, intézményeink gyöngye, a m. kir. Curia hézagokat pótolt, jogszabályokat alkotott a legragyogóbb pártatlansággal. Ha elismerem is a m. kir. Curiának fel nem mérhető nagy érdemét, amelyet ezekben az időkben szerzett, mégsem lehet helyesnek tartanom ezt az állapotot, mert hiszen eltekintve attól, hogy bíróságaink elvégre mégis távolabb állanak az élet forgatagától, a zűrzavaros gazdasági világtól, nem engedhetjük át a viszonyok kény szeritette jogszabályalkotást kizárólag a bíróságoknak, mert hiszen a jogsszabályalkotás elsősorban törvényhozási feladat. Jól tudom én azt, vitatkozhatunk arról, vájjon ilyen nagy munkára, mint a polgári törvénykönyv megalkotására alkalmas-e ez az idő vagy sem. Én sem a mellette, sem az ellene felsorakoztatható érvek sokaságára kitérni nem akarok, én csak néhány szempontot, mégpedig három szempontot vagyok bátor a t. Nemzetgyűlés és az igen t. igazságügyminister ur figyelmébe ajánlani. Az első az, hogy a trianoni határok megvonása óta különböző jogterületeink száma, sajnos, nagyon megcsökkent. Ez részben könnyebbé, részben nehezebbé teszi ennek a kérdésnek megoldását. A másik az, hogy a jogi és a gazdasági konszolidáció bizonyos mértékben mégis csak halad előre és napról napra teljesebbé válik. A harmadik szempont pedig — és ezt mindenek felé helyezem — az egységes !jogi szabályozás szükségessége, a jogi bizonytalanság megszüntetése. Ettől nemcsak a magánjog terén várok eredményeket, hanem különös eredményeket várok azért, mert hiszem azt, hogyha majdan ez a nagy munka megalkottatik, ez a polgárság jogérzetére, törvény tiszteletére, üdvös, átformáló hatással lesz. (Fábián Béla: Ugy van!) Hiszen a magyar jogérzet, törvénytisztelet konzerváló ereje volt mindig a magyar léleknek ; ezek voltak azok a láthatatlan aranyszálak, amelyek a multat a jelennel összekötötték. A magyar lélek továbbra is jogbiztonságban, törvénytiszteletben kivan élni és a jognak hosszas időn keresztül tartó zavartsága ennek a magyar léleknek — a magyar életnek is — elsorvadására vezetne. Én ugy gondolom nem frázis kedvéért mondom — hogy a magyar lélek, a jog eszméjének uralma alatt élt embernek lelke olyan, mint a hegyek lakójának lelke. Ha az az ember, aki a hegyek között születik és él, onnan kiszakíttatik, ha nem gyönyörködhetik a hóboritotta csúcsokban, a virágos rétekben, ha nem hallja a patakok rohanását, a fenyvesek susogását, elsorvad a lelke, elsorvad az élete. Ilyen a magyar jogérzet is, amelyet századokon keresztül, nemzedékről nemzedékre örököltünk