Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

330 A nemzetgyűlés 470. ülése 1925. nyok szabályozása ex oft'o kötelessége, ennél a kérdésnél hallgatva megállni és az állapotokat ugy tűrni, ahogy vannak, tovább nem szabad. Méltóztassék az egyesülési jog terén megadni a legteljesebb szabadságot, — semmi kifogásom ellene — de méltóztassék ugyanakkor a kényszeregyesülés ellen meghozni a megfelelő törvényes intézkedéseket, mert az egyéni joga annak a munkásnak ép olyan szabadságjog, mint az egyesülési jog. Legyen meg a joga egyesülni, ha akar, de legyen joga kimaradni az egyesülésből, ha abba belépni nem akar. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Még egy dolog van, amelyre ennél a kérdésnél fel kell hívnom a mélyen t. nemzetgyűlés és a kormányzat bölcs figyelmét. Tudjuk, hogy a polgári életben, ha én valakinek kárt okozok, bármilyen irányban, bármi tekintetben, azért anyagi felelősséggel tartozom, sőt nálunk, gazdáknál még az a fokozott felelősség is meg van, hogyha cselédem okoz valakinek kárt, akkor is az anyagi felelősséget én mint gazda viselem.. Amikor én a szakszervezeti élet terén olyan jelenségeket látok, amelyek egyes embereknek, szegény munkásoknak vagy mühelytulajdonosoknak vagy gyárosoknak anyagi kárt okozhatnak és okoznak igen sokszor nem is gazdasági, hanem politikai célokért, (Kitajka Lajos: Egy példát legalább!) akkor kérem, méltóztassék ezt ne-büntető útra terelni, mert ez nem büntetőjogi kérdés, hanem méltóztassék olyan törvényes intézkedéseket létesíteni, amelyek az ekként akár az egyénnek, akár a tömegeknek okozott kiírókért azokat, akik ezeket okozták, anyagilag teszik felelőssé. Majd ha ez bekövetkezik, nem panaszkodhatok senki arról, hogy vele szemben atrocitások, hatalmaskodások történnek, egyszerűen a polgári törvénykönyvnek az az alapeszméje, amely ugy szól, hogy aki másnak kárt okoz, a kárért anyagilag felelős, fog alkalmaztatni és legyen is alkalmazva azokra a jelenségekre is, amelyek a szakszervezeti életnek szerintem kinövései és amelyek alkalmasak arra, hogy szegény munkásoktól kezdve fel a gyárosokig egyeseknek, sőt az ország lakói millióinak is kárt okozzanak. . Most még egy kérdésre kivánok rátérni, amit őszintén megvallva, bizonyos kétségek közt teszek, mert nem szeretnék valami olyant mondani vagy tenni, amiből esetleg az országnak kára lehetne. De olyan jelenségeket észlelek, amelyeket itt mint magyar ember és mint buzgó becsületes katholikus ember is szó nélkül, hagyni nem tudok. A kisebbségi kérdésről és arról a bánásmódról kibánok pár szót szólni, amelyben a megszállott részeken, különösen Komániában a magyar kisebbségek és a magyar vallásfelekezetek részesülnek. Mélyen t. Nemzetgyűlés! A kisebbségi kérdésben nincs módom ellenőrizni a kormányzat tevékenységét, nincs módom tehát kritikát sem mondani arról, hogy a mélyen t. kormányzat megtett-e a maga részéről mindent, ami ezeknek a kisebbségi ügyeknek olyan brutális., minden joggal, törvénnyel, sőt a trianoni szerződéssel is ellentétes kezelése miatt szükséges. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a közéven.) Ami a vallási sérelmeket illeti, erre nézve volt alkalmam némi információt szerezni, hogy különösen a Vatikán körüli kéoviselete a magyar kormánynak aligha áll feladata magastatán és sok olyan dolgot elmulaszt, amelyet a magyar katbolicizmus eredményes védelme érdekében a Vatikánnál esetleg keresztül tudna vinni. Tudok eseteket, amikor Angliaévi november hó 20-án, pénteken. ból magasrangu egyházfejedelmek készültek Erdélyben kiszállni és ott a vallásfelekezeteket, különösen a katholikus vallást ért sérelmek tekintetében személyes tapasztalatok utján informálódni és ezt a kiszállást a Vatikánból akadályozták meg; amit másra nem tudok visszavezetni, mint arra, hogy Kománia a Vatikánban eredményesebben képviselteti magát, mint a magyar állam. Nem hallgathatom el megbotránkozásomat azon az^ eredménytelenségen sem, amelyet a kisebbségi kérdésben a nemzetek szövetsége című testület idáig produkált és nem hallgathatom el azt sem, hogy azok a nagyhatalmak, amelyek a trianoni békeszerződést aláirtak, amelyek azt aláírásukkal szignálták és amelyek ezáltal a békefeltételek megtartásáért becsületbeli obligót vállaltak, ezt az obligót ugy látszik, elfelejtik vagy nem veszik komolyan. Amig a trianoni szerződés bennünket kötelez, ahol ránk ró majdnem elviselhetetlen terheket, betüről-betüre az utolsó vonatkozásig végrehajtják. Az obligáló nagyhatalmak mindig ott voltak, ha egy joguknak érvényesítéséről volt szó. Akkor pedig, amikor a szerződésnek azok a részei kerülnek tárgyalás alá, amelyek minimális, de valamelyes jogot nekünk, illetőleg testvéreinknek juttatnak, akkor én az obligáló nagyhatalmakat ennek a becsületbeli kötelesságnek teljesitésénél sehol sem látom. Lehet, hogy helytelenül vagyok informálva, lehet, hogy tévedek, de csak azt mondhatom, amit látok. Amit nekem van módom látni, az egyszerűen kétségbeejtő és én a magam részéről feladtam arra vonatkozólag minden reményt, hogy akár a nagyhatalmak becsületbeli obiigója, akár a népszövetségnek nevezett intézmény révén mi bármit is abból, ami a trianoni békében részünkre biztositva van, megkapjunk. Egy van, amiben bizhatunk: a saját erőnk. És ha ez a kérdés egyszer erőkérdés, ha itt igazságra, jogra, nemzetközi becsületre, mindarra, ami nemzetközi szerződéseknél szent kellene, hogy legyen, számítani nem lehet, hacsak a magunk erejére támaszkodhatunk, akkor körül kell néznünk a világon, hogy ki az és hol van az a hely, ahol a magunk ereje esetleg érvényesülhet. Mert ahogy mi itt állunk, nyakig, talpig, állig felfegyverzett szomszédainkkal szemben teljesen leszerlve és — amint az eddigi tárgyalások mutatták, — teljesen kiszolgáltatva azoknak a nemzeteknek, amelyek bármely pillanatban elözönölhetik ezt az országot és egyszerűen megfojthatják, nézetem szerint a mélyen t. kormányzatnak kötelessége provideálni az ilyen eshetőségekre, és ott keresni a védelmet, ahol ez feltalálható. Miután azoknál a nagyhatalmaknál, amelyek a szerződéseket szignálták, amelyek azonban cserben hagytak bennünket is sőt saját becsületbeli obiigójukat is, mi védelemre nem számithatunk, arra felé mi hiába orientálódunk. Szerény felfogásom szerint orientálódni nekünk csak egyetlenegy irányban lehet: afelé a nemzet felé, amellyel együtt küzdöttünk becsülettel, tisztességgel és amellyel együtt vertek le bennünket, és amely együtt szenvedi velünk a legyőzötteknek vae victis-ét. Magyarország igy, ahogy van, elszigetelten, fenn nem állhat. Hogy a szomszédaink velünk valamit akarnak, az kétségtelennek látszik abból, hogy minden becsületes törekvés, amely eddig gazdasági és egyéb szerződések létrehozására a magyar kormány részéről megindittatott, az ő ellenállásukon tökéle-