Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-463

A nemzetgyűlés 463. ülése 1925. évi november hó 10-én, kedden. 27 szilárdult pénzügyi viszonyok között, mindenféle politikától mentesen nyer megoldást. (Helyeslés.) Szerencse, hogy ez a kérdés minden nappal közelebb jut a befejezéshez. Ezt a kérdést végre be kell fejeznünk, nyugvópontra kell hoznunk, mert ez egyformán valódi érdeke a tulajdonosnak, az igénylőnek, s érdeke az egész köznek. (Ugy van! Ugy van !) Ha már útban vagyunk, vissza nem térhetünk, hanem becsületes úton-módon be kell fejeznünk ezt a kérdést. Sokkal nehezebb rész az, ami még hátra van, mint ami eddig történt. ( Ugy van ! Ugy van ! jobbfelől.) Szerintem sokkal könnyebb volt az OFB-nek és bármely más hatóságnak magát az igényt kielégiteni, a földeket szétosztani, mint olyan módozatokat találni, hogy ezek életképesek legyenek és hogy ezekből csakugyan üdv és áldás fakadjon. ( Ugy van ! Ugy van ! — Pataesi Dénes : Ebben van a lényeg !) Én azt hiszem, e tekintetben nincs más mód, mint egy egészséges, kellőképen megalapozott hitellel — legyen az pénz vagy áru — segitségére sietni azoknak, akiknek a törvényhozás bölcsessége földet juttatott, bár elismerem, hogy a garancia kérdését megtalálni rendkívül nehéz. Ezzel kapcsolatban azt gondolnám, hogy minden intézkedést meg kell tenni a tekintetben is, hogy az izgatások korlátozhassanak és megtoroltassanak ; korlátoztassanak még akkor is, ha azok akár programmbeszédekben, akár beszámoló beszédekben nyilvánulnak meg, mert nagyobb gonoszt elképzelni sem tudok, mint aki visszaél embertársainak jóhiszeműségével, járatlanságával, avagy tájékozatlanságával és szenvedélyeiket felkelti. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) A földbirtokreformmal kapcsolatban alig térhetünk ki az elől a követelmény elől, hogy azok a költséges szervezetek, amelyek a földbirtokreform végrehajtásához szükségesek voltak és felállíttattak, fokozatosan, a szükséghez mérten visszafejlesztessenek, hogy ezek visszafejlesztése révén megtakarítások legyenek elérhetők. A magam részéről sokkal helyesebbnek tartottam volna, ha a földbirtokreform megteremtése előtt elintézést nyert volna egyfelől a házhelyek kérdése — mert hiszen ebben találom én a legtöbb szociális gondolatot és ugy hiszem, sőt meg vagyok róla győződve, hogy boldogult nagyatádi Szabó István igazi politikai szerelme is ez volt — másfelől pedig véleményem szerint — s hangsúlyozom, hogy mindig egyéni véleményről beszélek — meg kellett volna oldani a tagosítás és a hitbizományok kérdését is. (Ugy van ! Ugy van !) Elismerem, hogy a hitbizományok kérdése igen nehéz kérdés, de azt hiszem, a korszellem jórészben már ezt is megérlelte. Ha pedig nem teljesítettük és nem intéztük el mindezt a földbirtokreform megoldása előtt, a mulasztást pótolni kell most. Nem gondolok e tekintetben valami túlságosan radikális intézkedésekre, mert tudom, hogy a családtagok jogviszonyának szabályozása is rendkívül nehéz, de hiszem, hogy az általános családi és öröklési jog alapulvétele mellett méltányos módon meg lehet ezt oldani. De nem is ebben a részben találom én a valódi közérdeket. A súlyt arra helyezem, hogy a jogi kötöttség megszűnjék, mert meg vagyok róla győződve, hogy ha ezek a nagy vagyonobjektumok belekerülnek a gazdasági élet rendes forgatagába, nagy perspektíváját nyitnák meg a birtokok helyesebb eloszlásának, és hiszem* hogy ez a tulajdonosokat is sarkalni fogja arra, hogy a fejlődés sodrát kövessék és aszerint gazdálkodjanak birtokaikon. De még közvetlenebb hatást várok különösen a többtermelés szempontjából a tagositástól. Azt hiszem, ennek a kérdésnek helyes megoldása átformáló hatással lesz az egész gazdasági életre. Olyan kérdés ez, mint akár a villamvilágitás, vagy a telefon, amelyekre vonatkozólag csak támogató érveket lehet felhozni, amelyeknek csak előnyeik vannak és hátrányaik minimálisak. A tagositás ellen is alig lehet helytálló okokat felhozni Tudom ugyan, hogy sokfelé az országban, szerteszét bizonyos ellenérzéssel találkozik ez a gondolat, de ennek oka inkább csak a régihez való ragaszkodásban, mint abban van, hogy komoly alappal volnának ezek az érvek felhozhatók. Ezt a kérdést talán sohasem lehetett volna könnyebben megoldani, mint a háborús évek alatt vagy az ezeket követő esztendőkben, amikor az állam szabályozó kézzel nyúlt bele a magánjogi viszonyokba, és meggyőződésem, hogy egyetlen jogkorlátozásból sem származott volna az érdekeltekre és az országra annyi előny, mint a tagositás megoldásából. A kormány figyelmébe ajánlom ezt a kérdést ; ismerem ennek nehézségeit, tudom, hogy hosszas előkészületet kívánó dolog, tudom azt is, hogy nagy költséggel jár, sok előkészület kell hozzá, de a kérdés nehézsége nem lehet ok arra, hogy ne kerüljön kellő időben napirendre, mert hiszen gazdasági életünk átformálásáról van szó. Meggyőződésem, hogy ennek megvalósításából sok áldás fakad a gazdaközönségre. (Temesváry Imre előadó : Egyetlen forrása a többtermelésnek !) Igen t. Nemzetgyűlés ! Amikor ezekkel a gazdasági kérdésekkel, ezekkel a nyomorúságokkal, vergődésekkel végzek, olyanforma érzésem van, mint annak a hajósnak, aki egy zord sziget zátonyáról szabadult. Én is valami napsugarasabb tájék felé tekintek, amikor a vallásról, az oktatásról, a felekezeti békeségről kívánok röviden szólani. Ezek az én szivemhez nőttek. Egész valómat áthatja az a tudat, hogy »égi hagyás ellen ember hiába lázad«, hogy »Isten kegyelme áll felettünk« (Helyeslés jobbfelől és a középen.), hogy érezzük az ő simogató kezét, érezzük büntető korbácsát ! Én ebben a szellemben kívánom a fiatal generációnak, oktatását. (Élénk helyeslés jobbfelől és a balközépen. Én a valláserkölcsi oktatásnak vagyok a hive, és azt hiszem, ezen a módon sikerül az erkölcsi tisztaságnak megváltó hatalmát a közéletbe bevinni, amire a közéletnek elsőrendű szüksége van. (Ugy van! jobbfelől.) Az oktatásért minden áldozatot meg kell hoznunk, ha más módon nem lehetséges, akár egyes egyetemek feláldozásával is, mert a népoktatás terén kell nekünk erős kézzel a dolgokba nyúlnunk, hiszen csak ezen az útonmódon lehet megalapozni a magyar kultúrát és biztosítani azt, hogy a kulturfok emelkedjék. Helyeslem és magamévá teszem a kultuszminister urnák azt a szép mondását, hogy manapság a kultusztárca tulaj donképen honvédelmi tárca. Erre a honvédelemre áldozni kell, ez hazafias kötelesség, amely megtermi a maga gyümölcseit. (Ugy van ! jobbfelől.) Sok aggodalom szállja meg lelkemet, amikor a felkezetek közötti helyzetre tekintek. Úgy találom, hogy mind vészesebben borul. Hallunk ugyan jobbról és balról szép szines szavakat, kellemes kijelentéseket, mindenféle frázisokat, de ezek — sajnos — csak féltékenységet, türelmetlenséget takarnak. Fehér lobogók alatt hamis árukat szállítanak. Itt is, ott is mindenféle csoportosulásokat látunk, felekezetek szerint. Micsoda veszélyek rejlenek ebben? Hiszen egy kérdésben, amely nem aktuális, és amely, ha politikánk bölcs lesz, sokáig nem is lesz aktuális, ebben a kérdésben is felekezetek szerint csoportosulnak. A tiszta szándékot, a helyes akarást félreértik, meggyanúsítják, az egyik oldalon ugy, mint a másikon. Nádfödeles tetőkön égő csóvákkal járnak. Kérve-kérem a kormányt, figyelje éber szemmel ezt a helyzetet, hogy bölcseséggel, tapintattal és az egyoldalúságon felülemelkedő gondossággal óvja meg ezt 4»