Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-468

A nemzetgyűlés 468. ülése 1925. házának tervezett építkezésével kapcsolatosan magához kérette a kispesti ipartestület vezetőit és funkcionáriusait. Felvetette előttük annak hasznos voltát, hogy a tervezett székházépitkezést a népjóléti ministerium bevonásával kellene realizálniMespmlitette az iparosok vezetőinek, hogy ilyen módon anyagot kapnának a népjóléti ministeriumban az építkezésre. Mikor látta, hogy a kispesti iparosok hajlandók erre az ügy érdekében, megkérte a jelenvoltakat, hogy igyekezzenek a városban minél nagyobb propagandát csinálni báró Petricsevich-Horváth Emil díszpolgárrá való megválasztása érdekében. Az iparosok vezetői készségesen bekapcsolódtak a Steinmetz által megindított mozgalomba és az iparos párt városi képviselőivel alá Íratták az ivet, majd később a többi pártok is hozzájárultak ahhoz, hogy báró Petricsevich-Horváth Emilt, — akkor még egyedül báró Petricsevichet — a város díszpolgárává megválasszák. Amikor ezt az ivet a kispesti egyesült községi párthoz — amely kereszténv alakulat — aláírása végett elvitték, ennek a pártnak vezetői kijelentették, hogy csak abban az esetben járulnak^ hozzá, Petricsevich diszpolgárságához, ha a népjóléti minister urat is megválasztják. Mikor Steinmetzék látták, hogy a párt nem hajlandó máskép hozzájárulni Petricsevich megválasztásához, utólag a népjóléti minister urat is felvették a szóban lévő ivreMeg kell állapitanom, hogy a múlt év december 12-én, amikor Kispest város rendkívüli közgyűlése őket díszpolgárokká választotta, erre az aktusra Vass József népjóléti minister ur nem ment el, ellenben megjelent Petricsevich-Horváth Emil népjóléti államtitkár ur, aki — mikor autójából kiszállt — Steinmetz Samut majdnem megölelte. (Felkiáltások a jobboldalon : Majdnem !) A díszközgyűlésen egyedül Petricsevich bárónak nyújtották át a díszoklevelet, amelyet — ugy tudjuk, bizonyitani is tudjuk — Petricsevich külön kívánságára, pesti izraelita vallású festővel festettek meg. A díszközgyűlés után a Magyar Király-szállóban villásreggelit rendeztek a díszpolgárok tiszteletére. Miután azonban akkor már világosan látszott, hogy az egész aktusnak Spiritus rectora Steinmetz Samu, gondoskodni kellett arról, hogy ennek az ünnepélyes villásreggelinek publikuma is legyen, kirendelték tehát a hivatalokból a köztisztviselői kart, minden jókabátu embert összeverbuváltak — természetesen a teritékek árainak ellenértéke nélkül, amit Steinmetz Samu vállalt magára — csak hogy az ünnepélyes villásreggeli minél impozánsabb legyen. Az előrehaladott időre való tekintettel röviden az erkölcsi konzekvenciáit kívánom felvetni mindannak, amit röviden, nagyon rapszodikusan — azt lehet mondani — a mindenki által respektálható helyzetben előadtam. Ezekből a rövid adatokból, amelyeket tanuk hajlandók megerősíteni — mihelyst nem forognak abban a veszélyben, hogy hivatalos állásukban, társadalmi pozíciójukban üldözésnek legyenek kitéve, — megállapítható, hogy itt valami lehetetlen, erkölcstelen és érthetetlen összefüggések vannak. A Máramarosból valóban ide elbolygott, tulajdonképen sem kefegyárosnak, sem hadirokkantakat foglalkoztató valakinek nem minősithető valaki itt nagy építkezési lehetőségekhez, azokon át nagy összegekhez, nagy hasznokhoz jut hozzá akkor, amikor igen sok derék és hozzáértő magyar építész, aki talán kint a fronton is megtette a maga kötelességét, hozzájutni nem tud. A népjóléti ministerium államtitkára, akinek igenis, az állami építkezések körül nagy szerepe és befolyása van, ezzel a férfiúval — ha egyáltalán használhatom ezt a kifejezést Steinmetz Samuval évi november hó 18-án, szerdán. 261 szemben — folytonos és állandó nexusban van, ez a férfiú állandóan körüludvarolja, állandóan éritkezésben van vele és nemcsak befolyásával kérkedik mindig, hanem ez a befolyás mindig az ő érdekében^érvényesült is. Azt kell ezek után kérdeznem, vájjon nem meggyalázása-e a rokkantság százszorszent fogalmának, ami Steinmetz Samuval és Steinmetz Samu körül történik 1 Nem méltóztatnak-e egyúttal azt is gondolni, hogy a közhivatali tisztességet valamikor Magyarországon valahogyan máskép értelmezték ? Mert már ezek az adatok, amelyeket — ismétlem — kénytelenrapszódikusan adtam elő, feljogosítanak mindenkit ci rí* & cX feltevésre, hogy itt olyan összefüggésekről van szó, amelyek meg nem engedhetők. Valamikor az interpellációmban általam aposztrofált I. Ferenc József idejében a DésyLukács-féle per tárgyalásán ott voltam, mint szem- es fül ta nu. Az a tény. hogy Lukács László akkori minisíerelnökről kiderült, hogy nem a maga részére, azonban a pártkassza részére nem is olyan horribilis összeget elfogadott, elégséges volt arra, hogy amikor a független magyar bíróság a maga Ítéletét kimondotta, — azt lehetne mondanom — ugyanabban az órában Lukács László kötelességének tartotta, hogy ministerelnöki állásáról és méltóságáról lemondjon. Amikor azt kell hallanom, hogy a tekintélyeknek hovatovább nem lesz nálunk tisztelete, meg kell kérdeznem, vaijon fentartható-e a tekintélyek tisztelete épen azok részéről, akik a destrukció ellen a legerősebben kivannak harcolni, amikor itt egy összetört országban, a háborút viselt és forradalmat szenvedett magyarság keserű szenvedései közepette közhivatalt viselő emberek a közhivatali tisztességet már nem tudják ugy értelmezni, hogy még a látszatát is elkerüljék a jogos vádaknak. Én teljes mértékben azon az erkölcsi alapon állok, amely erkölcsi alapon a mi halhatatlan emlékű Deák Ferencünk állott, aki annak idején arra a kérdésre, hogy lehet-e bankár képviselő, azt mondotta : »A bankár lehet képviselő, de képviselő néni lehet bankár.« Mindnyájan tudhatjuk az elmúlt évtizedek történelméből, hogy annak idején Csernátony Lajos újságírónak és képviselőnek ez az egyetlen mondata : »Nem illik egy ministernek gazdagodni akkor, amikor az orszóg szegényedik«, elég volt ahhoz, hogy Lónyay Menyhért talán ártatlanul levonja a konzekvenciát és lemondjon. És még valamit meg kell mondanom e késő esti világitásnál. Az történt, hogy ennek a Steinmetz Samunak részéről az egyik keresztény napilapot megkörnyékezték azzal az ajánlattal, hogy hajlandók nagyobb összeggel annak a lapnak pénzügyi szanálásához hozzájárulni, ha a lap vezetősége módot tud találni arra, hogy csekélységem ebben a kérdésben a nemzetgyűlésben egyáltalán fel ne szólaljon. (Kiss Menyhért : Hallatlan ! — Kun Béla : Gazság!) Erre különösen kötelességemnek tartottam a felszólalást. Hozzáteszem mai felszólalásom és interpellációm indokolásához, hogy ez csak egy parciális része volt mindazoknak a dolgoknak, amelyeket báró Petricsevich-Horváth Emil nemzetgyűlési képviselő és népjóléti államtitkár ügyével kapcsolatban elmondani óhajtok és amiket igenis elmondani, bizonyitani és folyton napirenden tartani fogunk. Befejezésül azzal fordulok az igen tisztelt és általam aposztrofált népjóléti minister úrhoz, akinek személyét mindig elválasztottam minden ilyen cselekménytől és minden ilyen vádtól, akit azonban ministeri állásánál fogva vagyok kénytelen én, mint nemzetgyűlési képviselő, aki egy államtitkárt meg nem interpellálhatok, meginterpellálni: méltóztatik-e az igen t. népjóléti minister