Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-466

136 A nemzetgyűlés 466. ülése 1925. évi november hó 13-án, pénteken. hitben él, hogy ez Magyarországon is igy van, mert bizonyos kisebbségek, mondjuk vallási kisebbségek elnyomatnak. Ezen változtatni kell. Már nemcsak a mi sorainkból, hanem az önök sorából is felhangzik a kiáltás, hogy ezt az állapotot tovább tűrni nem lehet, egy felekezetet a felekezetéért, vallásáért és meggyőződéséért elnyomni nem lehet, mert ha ezt megtesszük, akkor magunkat tesszük ki represszáliáknak. Megjött Lukács György t. képviselőtársam Genfből — ő az önök soraiból való — és amit mi évek óta beszélünk, azt most már ő is kezdi önöknek magyarázni, hogy egyenesen a nemzetnek, ha nem is becsületbeli, civiiizatórius és kulturális érdeke, de legalább is anyagi érdeke, hogy ezt az embertelenséget, ezt a humanizmust tipró rendelkezést, amely megszégyeniti kódexünket, onnét kitöröljük. Lukács Györgytől már hallhatták, hogy ez égetően sürgőssé vált. Az önök ministerelnöke, az önök pártjának vezére, Bethlen István gróf is szükségesnek tartja ezt most már, mert hallgassák meg csak, hogy mit mond 1 A ministerelnök ur egyenesen azt mondja, hogy ebből a szempontból a Népszövetségnek, mint külhatalmi tényezőnek joga van a mi belügyeinkbe beleavatkozni. Most az a furcsa helyzet áll elő, hogy a ministerelnök ur azt mondja, hogy a Népszövetség saját jogkörén belül jár, amikor napirendre tűzi a magyar kisebbségnek, a zsidóságnak, a numerus clausus kérdését, tehát a magyar polgári jogegyenlőség rendszerének egyik problémáját. Azt mondja a ministerelnök ur, hogy ehhez a Népszövetségnek joga van. Ugy látszik, most már kívánja ő is a segítséget onnan, mert az ország érdekében valónak látja azt, hogy ez a szégyentörvény eltöröltessek. Még az a sablonos kifogása sincs meg ellene, ami megszokott lenni hasonló esetekben, hogy tiltakozunk a belügyeinkbe való minden beavatkozás ellen. Ezt a lirát magának most már a hazai zsidók egy-két előkelősége engedi csak meg. (Propper Sándor : Álszemérem !) Álszemérem, mert magam bevallom, hogy nagyon örülök annak, hogy a Népszövetség ülésén szőnyegre kerül ez a kérdés, nagyon örülök annak, ha a Népszövetség tesz arról, hogy ettől a szégyentől megszabaduljunk. Gyerekes komolytalanságnak tartom, amikor itt egyes kérdéseknél azt szokták mondani, hogy : belügyeinkbe való beavatkozás. Ezen a téren különbséget kell tennünk. Mi az a beavatkozás ? Ami jó az én hazámnak és ami hazámnak és népének üdvösségére válik, ott eltűröm a beavatkozást, amint önök is eltűrik. Pl. nézzék meg, hogy mit tűrtek el a legutóbbi időben ? Eltűrték azt, hogy kint Genfben azt mondták, hogy az önök fizetését 15%-kal fel fogják emelni. Ezt eltűrték, mert jó volt. Igenis minden külpolitikai beavatkozást eltűrünk, amely hazánk javára van. Sőt egy nemzetközi rendnek kellene lenni, amely minden ország ügyeibe beavatkozzék, ha az emberi jogokat lábbal tiporják. Önök közül kinek lenne, kifogása az ellen, hogy ha az örményeket mészárolják, a civilizált világ beavatkozik és megszünteti ezt az embertelen gyilkolást ? Méltóztassék különböztetni ! Ellenünk, hazánk kárára vagy egyesek kárára beavatkozni nem lehet, ez a mi belső ügyünk ; de csak avatkozzanak be, ha nekünk jót akarnak, ha olyan segítséggel jönnek, amely csak nekünk használ. Határozottan javunkra lesz, ha valahogyan ezt a szégyentörvényt, az u. n. numerus cíausust törvénykönyvünkből kiirtjuk, mert mégis csak egy kicsit büszkébbek lehetünk a Deák-féle törvényalkotásokra, a negyvenes és hatvanas évek hatalmas, nagyszerű törvényhozásaira, mint erre a törvényhozásra. Ha valaki minket arra kényszerit, hogy visszatérjünk a magyar 40-es évek gyönyörűséges szép korszakához és tradícióihoz, én az ilyen beavatkozást igen szivesen elfogadom. De hogy ne kelljen az ilyen beavatkozást megvárni, ha mégis lettek volna egyesek, akiknek — pl. a hazai zsidóság vezetőinek — aggályos, hogy a mi belügyeinkbe beleavatkozzanak és hogy kimentsem, kisegítsem ebből a dilemmából önöket, akik csak azt tűrik el, ha azért avatkozik be a külföld, hogy itt a képviselői fizetések emeltessenek (Igaz ! Ugy van ! balfelől.), ellenben más kérdésre nézve nem tűrik el a beavatkozást, van szerencsém a következő határozati javaslatot beterjeszteni (olvassa) : »A nemzetgyűlés utasitja a kormányt, hogy sürgősen terjesszen be törvényjavaslatot a polgári szabadságjogok és különösen a jogegyenlőség helyreállításáról, a tanszabadság visszaállításáról.« Az természetes, hogy nagyjában ezek a jogok amelyek egyébként az embernek veleszületett jogai, visszaállíttatnak. Szomorú dolog, hogy itt arról kell beszélni, hogy az embernek veleszületett joga, a polgár szabadságjoga visszaállíttassák, jogegyenlőségi igénye, tanszabadsága elismertessék. Szomorú, hogy minderről még beszélnünk kell. Mégis azt kell vallanom, hogy ez magában véve nem, elég, hanem intézményesen kell biztosítani azt is, hogy az elvben kimondott polgári szabadság és ennek minden konzekvenciája, az élethez való jog, az életbiztonság, a vagyonbiztonság, a becsülebiztonsága, a szabadság állandóan megoltalmaztassák. Ehhez gyakorlati intézményekre is szükség van. Azt látjuk, hogy a magyar polgári szabadság ügye nem áll a legjobb lábon. Méltóztassanak csak azokra a súlyos hosszú évekre visszatekinteni, amely éveknek útját az ártatlanul kiontott vér jelzi. Amíg egyrészről azt látjuk, hogy szörnyű, felháborító gaztetteknek bűnösei nem kerültek megtorlás alá, és lehet itt pártfrakció, lehet egy terrorcsapat, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) amelynek sajtója a házelnöktől kezdve mindenkit egyszerűen törvényen kivül álló prédának tekinthet, amig azt látjuk, hogy annak szabad gyilkosságokra, rablásokra, vagyonelkobzásokra és mi egyebekre izgatni, szabad a gyűlölet üszkét, sőt lángját egy gyúlékony területen felekezeti gyűlöletből elvetni és ezért a haja szála sem görbül meg, — hiszen látjuk, hogy a Ház elnöke sem érzi magát indíttatva és a lehetőségét sem látja annak, hogy magának ezért a támadásért a törvényes formák között elégtételt vegyen, mert nem teheti ki magát azoknak az eshetőségeknek, amelyek itt egyesek számára bekövetkeztek, akik becsületük védelmében ahhoz a fórumhoz fordultak, amelyhez fordulni szokás — addig másrészről azt látjuk, hogy bizonyos cselekményeknek elkövetői egészen kis, ártatlan, jelentéktelen dolgokért üldöztetnek és hosszú évekre, hónapokra elitéltetnek. Itt visszásságok vannak. Valahogyan — amint ez ma már köztudomásúvá vált és a jogi szaklapok is nyíltan megírják — válságba került a mi igazságszolgáltatásunk és különösen büntető igazságszolgáltatásunk. Előre is tiltakozom az ellen, hogy amikor én erről a problémáról beszélek, a nyakamba varrják azt — amint a hivatalos demagógia tenni szokta, — hogy én a bíróságot támadom. Előre is kijelentem, hog^ a bíróságot nem támadom. A biróság nagyrésze nem is szol gált rá arra, hogy támadja az ember. Soha sem a bíróságról, mint egészről és testületről van szó, már csak azért sem, mert hiszen a biróság olyan elválhatatlan, hatalmas, nagy intézménye az alkotmányos állam rendszerének, hogy azt megtámadni a maga egészében csak őrültnek juthat eszébe. Előre is kijelentem tehát, hogy én nem a bíróságot támadom, hanem támadni fogok egyes Ítéleteket, egyes visszásságokat és támadni fogok egyeseket, akik felelősek azért, hogy ilyen kritikát kell velük szemben gyakorolni. Ha visszatekintünk azokra a rémuralmi időkre, — amelyeket fehér terrornak szoktunk nevezni —