Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-466

130 A nemzetgyűlés 466. ülése 1925. nem is volt, a hadi flottát már tálcán nyújtották át az ellenségnek. De előbb még más is történt. Október 17-én, amikor a szerencsétlen gróf Tisza István odaállott és koncedálom, nem azt mondta, mint ahogy mondják, hogy »elvesztettük a háborút« — mert egyik életirója Szász Károly tagadja ezt, — hanem azt mondta, hogy nincs remény a háború megnyerésére, hát kik voltak Károlyi Mihályék még akkor ? Hiszen akkor még csak egy küzdő ellenzék voltak, amelynek kezében semmiféle hatalom nem volt. Tessék elképzelni, — akik kinn voltak a fronton, azok számot tudnak adni róla, — hogy ez micsoda borzalmas visszhangot váltott ott ki. De tessék megnézni, itt vannak magyar emberek közül százan meg százan, akik akkor október vége előtt, október 20-ika táján horvát-szlavón területen állomásoztak, ezek a barátaink, bajtársaink, tiszttársaink mind megerősítették, mind tanusitották, hogy a katonaságnál napi parancsban hirdették ki, hogy a katonatanácsok megalapítása elé semmiféle akadályt nem szabad görditeni. Én is elvártam volna, magamtól is, a többi magyartól is, hogy igenis álljunk meg a határoknál. De aki ismeri a háborúk végének pszichéjét, az tudhatja, hogy ez volt a legnagyobb abszurdum, mert egy nagy hibát követett el a kormányunk, egy nagy hibában bűnös az egész nemzetünk is, hogy többet kivánt a hazafiságtól, mint amennyit meg lehet tenni. Vannak ilyen idők. Más is, Franciaország is, Németország is beleesett abba, hogy többet kivánt fiaitól a hazafiságból, mint amennyi lehetséges volt. Mert, igenis, kívánhatja a nemzet azt, hogy meghaljunk érte, meg is halunk érte, kívánhatja azt, hogy küzdjünk érte egy hónapig, egy esztendeig, másfél esztendeig, ezt mind kívánhatja, kivánhatja, hogy éhezzünk és koplaljunk is érte ; de azt nem kivánhatja, hogy ezt négy évig cselekedjük, és azután nem kivánhatja, hogy reménytelenül cselekedjük akkor, amikor minden összeomlott, amikor pánik keletkezett az egész vonalon. Részt vettem annakidején az első idők borzalmas szerb harcaiban, a Potiorek-offenzivában nem is egyszer, hanem többször. Én rögtön láttam, hogy ez a háború el fog veszni, ha másért nem, hát azért, ahogyan ezt a háborút vezetik. Biztam egyébként a győzelemben, de mi történt? Lementünk a szerb harctérre, Sabácnál és mindenütt másutt verekedtünk, vérben gázoltunk vagy a vérünkben gázoltak és egy napon megláttuk azt, hogy leküldenek hozzánk zászlóaljakat gatyában, panamakalapban, civilruhában, fűzős cipőben, csizmában vegyesen és látjuk a vállukra akasztva a Werndlpuskát. Ezekkel az alakulásokkal indultunk másodszor harcba. A vége mi volt? Ott, ahol manischeres és rendesen öltöztetett csapatok voltak, megálltuk a helyet, de ezek a szerencsétlen magyarok, •— pedig ez még 1914 első hónapjában volt — ezek a Werndl-puskás zászlóaljak, panamakalaposak, gatyásak, zsakketesek lelkiismeretlenül odadobattak az ellenségnek ágyutöltelékül, amint az ozmatei csatában is megtörtént, hogy amikor Werndl-puskák nem sültek el, bicskával kellett a patront piszkálni ugy, hogy 25—30 lépésre jöttek az ozmatei ütközetben a szerbek és lődözték agyon a mi embereinket. És jött a Potiorek-féle bölcsesség : a stürm, ugy, hogy még azok is, akik futással megmenekülhettek volna, elpusztultak ! A legszomorúbb emlékeim vannak épen a háború elejéről, amikor azt láttuk, hogy ugyanilyen hadtáp-alakulatok Dalmáciából, — abból az országból, amely pedig a hadsereg ellátásából, költségeinek viseléséből távolról sem vette ki részét — mind rendes ruhában és Manlicherrel felszerelve jöttek, ugyanakkor ezeket a javakorbeli, derék magyar embereket, családapákat — mert ezek is évi november hó 13-án, pénteken, hadtáp-alakulatok voltak — beleküldték egy olyan versenybe, hogy az eredmény az volt, hogy mig a déli harctéren, Dalmáciában küzdöttek, az odavaló emberek azt mondották, hogy gyávább katonát nem ismertek, mint a magyar. Ezzel szemben könynyebb volt a dalmátok helyzete, akik rendesen voltak felszerelve és akik elfelejtették, hogy a mieinknek csak Werndl-puskájuk van. Milyen bűn volt azok részéről, akik Magyarországon a hatalmat gyakorolták, hogy a háború elején, amikor a raktárak még tele voltak ruhával és fegyverrel, eltűrték azt a legnagyobb gaztettet, hogy a mi embereink ilyen rossz felszereléssel menjenek bele a legnagyobb offenzívába. Én ismerem a pánik lélektanát, benne voltam egy pár pánikban. A pánik nem bizza egyesek elhatározására, még tömegek elhatározására sem, hogy megállanak-e valamelyik vonalon vagy nem. Bennünket abban a hires ütközetben, az arangyelováci áttörésben nem ért közvetlen veszedelem. A mi brigádunk megtartotta helyét, nyomult is volna előre és tőle függött, hogy Pozsega után Csacsakot megszálljuk-e vagy nem. Amikor azonban megérkezett annak hire, hogy az arangyelováci vonalat áttörték és a szerbek a hátunk mögé kerültek, megindult az esztelen menekülés és egyebet nem tettünk, mint fejvesztetten rohantunk, egyik alakulás sodorta magával a másikat a Drina felé, hogy visszajussunk megint bosnyák földre. Ez a pánik lélektana. Ennek a lélektana szerint pedig ki volt zárva, hogy annak idején a határon megállni lehessen. Ezt feltételezheti egy kedves, romantikus öntetszelgés, de az objektivitással mindenesetre ellenkezik. Akkor más probléma volt, amitől mindnyájan féltünk idehaza : a vérfürdő, az, hogy a négy esztendőn át elkeseredett katonaság, felizgatva a hazulról kapott levelektől — amelyekben hozzátartozóik panaszkodtak, hogy mit kell átélniök, hogy a boltok előtt hosszú uszályként kellett csaknem hajnaltól késő estig állani, hogy valamihez hozzájuthassanak — vérfürdőt rendez. Félnünk kellett, — és én is a rettegők közé tartoztam — hogy a fegyverrel hazatérők idehaza súlyos, borzalmas vérfürdőket fognak rendezni. Akkor azután megszerveztük valahogyan a karitativ szolgálatot, mentünk ki a vonatok elé, hordtuk ki az ételt, -a pénzt és osztogattuk mindenfelé, hogy valahogyan le lehessen csittitani a hangulalot, akkor már arról volt szó, hogy a holló valahogyan a sajtot ejtse ki a szájából, el kellett neki játszani, hogy a fegyvert kidobja kezéből és halomra rakja a kaszárnyákban, nehogy azzal atrocitásokat, rettenetességeket vihessen végbe. Konkrét esetet mondok ezekből a szomorú napokból. Rainprecht Antal t. barátomnak jutott a feladat, hogy Veszprémben a rendet fentartsa, mert ott azzal "kezdődött a forradalom, hogy nem is tudtak arról, van-e Károlyi, vagy nincs, egyszer csak bejöttek azzal, hogy a püspök őméltósága palotája elé vonult a tömeg (Rainprecht Antal: Először zsidót vertek, aztán jött a püspök !) és követelte, hogy a püspök borpincéit azonnal nyissák fel, azután a ruhatárakat rabolták ki. Akkor jött a tisztikar az én igen tisztelt barátomhoz, akinek megvolt a befolyása abból az időből, amikor az Esterházy-kormány főispánja volt, s mert mindenki szerette, mindenki kellemes reminiscenciákkal gondolt reá, azt kérdezték tőle : Méltóságos uram, mit csináljunk ? Gallérunkról letépték a csillagokat, fosztogatnak mindenfelé, méltóztassék a püspök ur segítségére menni, stb. Egy mentőgondolat volt, hogy nem lehetne-e valahogy ezeknek az embereknek szabadságot adni, hiszen az Urlaub, a szabadság a katonáknál valami különöset jelent. Ha esetleg azt mondanák nekik, hogy 14 napi szabadságot kap mindenki, talán meg lehetne menteni a helyzetet. Ki is hirdették hama-