Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-451

Ä nemzetgyűlés 451, ülése 1925. Ez megint csak azt bizonyitja, hogy bár a minister ur magának a közegészségügyi intézetnek feladatává teszi a programm szerint azt, hogy egészséges ivóvízről, illetőleg megfelelő berendezésekről gondoskodjék, ezt a programmját megint nem tudja megvalósítani, mert a kellő anyagi fedezet nem áll sem a népjóléti ministerium, sem az intézet rendelkezésére. De hogy a fertőző betegségek leküzdését nem oldja meg ez az intézet, amelyet nekünk a magyar közegézségügy nagy kérdései közt meg kell oldanunk, ezt legjobban az a tény bizonyitja, hogy ennek az országnak életerejét, zsenge fiatalságát nem is annyira a fertőző betegségben elhaltak pusztítják, hanem inkább a speciális magyar betegségnek nevezhető betegség a tüdővész és még inkább a venerikus betegségek és az alkoholizmus. Ez a három nagy betegség — a tuberkulózis, a venerikus betegségek és az alkoholizmus — tehát sokkal nagyobb pusztítást végez mint amennyit általában a fertőző betegségek okoznak ebben az országban. A háború alatt megtanultuk, hogy a járványos, a fertőző betegségek elleni küzdelem tisztára pénzkérdés, sőt mondhatnám adminisztráció kérdése. Láthattuk, hogy a háború alatt, amikor nagy tömegeket mozgósítottak és helyeztek el kis területen, 1914 ben és 1915 elején a járványok felütötték fejüket a különböző harctereken és a hinterlandon lévő területeken, ezek terjedéséi a hadvezetőség gyors, erélyes beavatkozásával és intézkedéseivel meg tudta akadályozni. Megakadályozta részben azzal a hatalmas pénzösszeggel, amely rendelkezésére állott, részben azzal a nagy apparátussal, amely ugyancsak rendelkezésére állott a Hadvezetőségnek. Nálunk azonban — ugy látjuk — e betegségek terjedését nem tudjuk megakadályozni, mert pénzünk vagy kiépített szervezetünk nincsen, hiszen már mondottam, hogy a közegézségügy terén az elsőfokú hatóságok a főszolgabírók, akiktől ebben a tekintetben jót alig várhatunk. Járványkórházakat pedig ebben az országban a népjóléti minister ur igen keveset tud felmutatni, hiszen még a fővárosban sincs ilyen kórház megfelelő ágyszámmal, amely a kellő beteglétszámot be tudná fogadni. Az lenne tehát az első teendő, hogy necsak intézményt, hanem intézkedéseket is teremtsünk olyképen, hogy kórházakat állítsunk fel a járványos betegségek leküzdésére amely kórházak segítségévei azután ezeknek a betegségeknek a terjedését meg tudjuk gátolni és azokat szűk körre tudjuk szorítani. De nem hagyhatjuk figyelmen kivül azt sem, ami az orvosképzéssel kapcsolatos és ami a népjóléti minister urat ugyancsak kell, hogy érdekelje. Mert nem tudom elképzelni, bogy ő egyoldalú harcot kivan folytatni a járványos betegségek leküzdése érdekében, hogy harcot kivan folytatni a magyar népbetegségek : a tuberkulózis, a venereás betegségek és az alkoholizmus ellen, ugyanakkor azonban nem kivan — legalább tőle telhetőleg — befolyást gyakorolni az orvosképzésre is, holott a kettőnek szoros kontaktusban kellene lennie, és a népjóléti minister ur minden törekvésének arra kellene irányulnia, hogy a kultuszminister úrral egyetértőleg az orvosképzést abban az irányban igyekezzék befolyásolni, hogy már a fiatal orvosnemzedék megtanulja az ezek ellen a betegségek ellen való védekezést. Sajnos, a helyzet ma az, hogy fiatal orvosgenerációnk az egyetemen nem részesül abban az oktatásban, amely feltétlenül kívánatos, hogy ezek ellen a pusztitó betegségek ellen kellően ki legyen oktatva. Nem mondom, hogy a tuberkulózis ellen való védekezésre nem oktatják ki az orvostanhallgatókat, azt sem állítom, hogy azoknak a nemi betegségek ellen való védekezésre való kioktatására nincs meg a kellő hajlam tudományegyetemeinken NAPLÓ. XXXV. évi október hó 21-én, szerdán. 89 ellenben igenis állítom, hogy a fertőző betegségek felismerésére és gyógyítására vonatkozó rendelkezések már nincsenek átvive a gyakorlati életbe és ezeket a stúdiumokat nem tanítják kellő mértékben az egyetemeken, ugy hogy orvosgenerációink kikerülnek az egyetemről anélkül, hogy a legtöbben felismernék a fertőző betegségek szimptomáit és a kellő védekezést megtudná tenni ezek ellen. Ez azért történik igy, mert még ma sem állították fel a fertőző betegségek tanszéket az orvoseg}

?

etemeken, mert nem kötelező szigorlati tárgy a fertőző betegségek tana és mert a kötelező gyakorlati időben ugyancsak nem kötelesek az orvosok egy bizonyos időn át látogatni a járványkórházakat, ahol pedig a fertőző betegségek szimptomáinak felismerését, az azok ellen való védekezést és azok gyógyítását megtanulhatnák. De az orvosképzéssel kapcsolatosan felhívom a népjóléti minister ur figyelmét egy másik körülményre is, amely ugyancsák sajnálatosan hiányzik orvosképzésünkből. "Ez a szociális egészségügy kérdése. Becsületes közegészségügy, minister úr, addig nem lesz Magyarországon amig a szociális egészségügy tanszékét a tudományegyetem orvosi karán fel nem állítják Fel kell állítani ezt ! Ez teljesen a modern kor szellemének megfelelő tanszék kell, hogy legyen. Amikor az egyetemen felállították az egyes tanszékeket, akkor talán nem volt szükség egy ilyen szociális egészségügyi tanszék felállítás ra, nem volt pedig szükség azért, mert Magyarországon a gyáripar nem volt kifejlődve, a városi lakosság még nem élt olyan túlzsúfoltan és nem lehetett Magyarországon nagyvárosi életről beszélni ugy, mint ma lehet. Ma azonban, amikor fejlett gyáriparunk van, amikor a speciális ipari betegségek egész sorát ismerjük, amikor már ipar ' törvényünk és szociális biztositásunk is van amikor a szociális biztosítással egész sor orvost képeztünk ki ezeknek a specials betegségeknek a gyógyítására, amikor majdnem minden ipari foglalkozásnak megvan a maga sajátságos ipari betegsége és amikor az orvosoknak kell kritikát és ítéletet mondauiok, hogy a baleset folytán elszenvedettmunkaképességcsökkenés százalékban menynyire fejezhető ki, amely orvosi vélemény az illető munkás exisztenciájára is kihat, mert az orvost, mint szakértőt hallgatják meg ebben a kérdésben : akkor felnevelünk és évről-évre kiengedünk a tudományegyetemről nagyszámú orvost, diplomát adunk a kezükbe, anélkül, hogy ennek az orvosgenerációnak ezekről a nagy problémákról a leghalványabb sejtelme is lenne. Pedig nem érdektelen, ha megfigyeljük azt, hogy csökevényes munkásbiztositásunk mellett is mennyi azoknak az embereknek a száma, akik az iparban és a kereskedelemben vannak foglalkoztatva és akik a kötelező biztosítás alá tartoznak. Hiszen még csonka Magyarország területén is az iparban és a kereskedelemben foglalkoztatott és biztosítási kötelezettség alá tartozó munkások száma megközelíti az egymilliót, ami azt jelenti, hogy biztositottankint három családtagot számítva, körülbelül az ország lakosságának egyharmadát a munkásbiztositó pénztárak látják el és azok ügyelnek fel egészségükre. Ezeknek a biztosítottaknak baleset ellen való megóvása, vagy az elszenvedett baleset után ezeknek gyógyítása s munkaképességüknek helyreállítása, vagy munkaképességük csökkenésének megállapítása erre az orvosgenerációra hárul, amefy orvosgeneráció azonban nincs felszerelve azzal a tudással, amely ezeknek a betegségeknek a felismerésére és a munkaképesség csökkenésének megállapítására szükséges volna. Ez a hiány azután mutatkozik a gyakorlati életben is, ami azt jelenti, hogy az egészségügyi kérdések megítélésében és orvosi generációnk oktatásában nagy hiány van. 15