Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-462

392 A nemzetgyűlés 462. ülése 1925. kiterjesztenie; energiával, erélyes kézzel kell ilyen esetekben rendet teremteni a hivatalokban, ha erre szükség van, hogy végre ott is helyreálljon legalább az az állapot, amely a háború előtt, a békeidőkben fennállott. Ha ezután rátérek a szociálpolitika terére, akkor itt bizony nagyon sivár helyzetet találok. Ha figyelemmel kísérjük, mi történik a raai korszakban, hogy nem a magyar nép, vagy valamely nyugati államnak a népe kívánja és követeli a szabadságot, a jogot, a megélhetést, hanem a rifkabilok, a drúzok és mindazok a népfajok, amelyek épen a fejlődés következtében annak tudatára ébredtek, hogy ők is olyan emberi lénye , mint azok, akik eddig felettük uralkodtak, hogy tehát nekik ép ugy kijárnak az emberi jogok, mint az eddigi kiváltságosoknak, akkor ne csodálkozzanak itt Magyarországon, hogy ez a nép is, amely itt dolgozik és itt keresi a megélhetését, színién szabadságot, jogot, megélhetést követek Ha körülnézünk, akkor azt látjuk, hogy azok az országok, amelyekben ezek a leltételek az emberi élethez legalább megközelitően és a lehetőség szerint megvannak, inkább tudnak boldogulni, mint azok az országok, ahol még mindig nem tudnak arra a magaslatra emelkedni, hogy az, ami nekem jól esik, a boldogulás, annak a másik embertársamnak is jól esik, és amint én, a kiváltságos, magamnak ezeket a feltéleleket kiverekedtem és megszereztem, ép ugy kijárnak ezek a jogok az élethez azoknak is, akiknek ez még máig sincs meg De persze, ha itt Magyarországon azok a férfiak, akik ma hivatva vannak az országol kormányozni, akik ma döntő szerepet visznek abban, hogy mi legyen és mi ne tegyen, még mindig nem t udnak felejteni és még mindig nem akarnak tanulni a múltból, a történtekből; ha még mindig azt mondjak, hogy ilt 1918 után rémuralom volt, ezt pedig mi nem fogjuk elfelejteni és épen ezért mi a gyűlölettől, a bosszútól intencionálva cselekszünk, s — mondom — nem tudunk felejteni, hanem meg fogjuk magunkat bosszulni, bármennyi év mult is el azóta : ha ez igy van, akkor nem lehet csodálkozni, hogy ebben az országban a nép széles rétegeiben nagy az elkeseredettség, még ha nem is tekintjük, hogy itt nincs munka, nincs kereset. Mondom, eltekintve ettől, mert mi szociáldemokraták nem vagyunk egyoldalúak. Nem habozom kijelenteni, hogy mi tudjuk, hogy azok a gazdasági bajok, amelyek ezt az országot okyan nagyon sújtják, nemcsak ebben az országban vannak meg. Mi tudjuk, hogy más országokban, a legyőzött és a győző államokban is gazdasági válság van, mert ez európai krízis, európai válság. De sehol, eg3

r országban sem tekintik a nép széles rétegét ugy, mint itt ebben az országban, hogy annak nincs joga ahhoz, hogv megélhessen, nincs joga ahhoz, hogy munkához jusson. (Ivády Béla : Csak nem mondja komolyan ?) Nem '? Egészen komolyan mondom! Tessék erről tenni, akkor nem fogjuk mondani, de ahányszor mondjuk, önök »mindig csak azt mondjak, hogy ez nem igaz, olcsó frázis, stb. (Esztergályos János : Megszokhatták már, hogy komolyan beszélünk !) Egészen nyugodtan állithatom azt, hogy kedvezőbb volna a helyzet, ha megvolnának a közszabadságok, ha ebben az országban ép ugy lehetne gyűlést tartani, vagy egy manifesztáció formájában ép ugy megnyilvánulhatna, hogyan és miké pen gondolkozik a dolgozó nép, amint ez más országiban mindennapi dolog Ilyen körülmények között, például Genfben a Munka ügyi Hivatal ülésein azok az urak, akik mind nagyon konzervativek, csodálkoznak ha azt mondják nekik a magyar képviselők : hja, nálunk gyűlést tartani csak ugy lehet, ha a felsőbb hatóság ezt engedélyezi. Bocsánatot kérek, ha a nép azt látja, hogy neki ép ugy megadják a szabadságjogokat, mint a évi november hó 6-án, péntéhen. társadalom bármely rétegének, akkor még ha rossz is a gazdasági helyzet, inkább viseli azt el, mint olyan országban, ahol a gazdasági válság következtében nemcsak nagyon nehezen birja a megélhetést, hanem ahol ezenkívül még megmoccannia, megmozdulnia sem szabad. "Tisztelt Nemzetgyűlés ! Ezen változtatni kell, mert enélkül a helyzet itt nem tog megjavulni. A munkásbiztositó intézet, a magyar munkásbiztositás a háború előtt olyan volt, hogy arra büszke lehetett mindenki, aki ezt az intézetet ismerte. Külföldről jöttek ide, hogy ezt az intézetet megnézhessék, tanulmányozhassák. Amikor ez a rendszer jutott hatalomra, nem volt nekik sürgősebb teendőjük, mint az, hogy a munkásbiztositópénztár autonómiáját felfüggesszék. Hat esztendő múlt el azóta és ez még mindig autonómia nélkül van és az intézmén3

r élén álló férfiak azt mondják, hogj

7 ha nem fogják megkapni az autonómiát, leheletlen, hogy tovább tudjanak dolgozni anélkül, hogy megakadályozhatnák azt, hogy az intézet teljesen tönkre ne menjen. Hát kik tartják fenn ezt a munkásbiztositópénztárt ? A munkaadók és a munkások. Az állam csak annyiban járul annak fentartásához, hogy az országos központ adminisztrációját tartja fenn, de máskülönben a munkaadók és munkások tartják fenn, ennek a két félnek pedig most nincs semmi hozzászólása a dologhoz. Nekik csak fizetniök szabad; emelik az illetékeket és a segélyeket is, de csak ugy, ahog3<. Kérdem tehát, miért ne lehetne ennek az intézetnek autonómiáját visszaadni, amikor azt látjuk, hogy a külföldön mindenütt, ahol ilyen munkásbiztosítópénztárak vannak, azoknak megvan az autonómiájuk is és a munkások a munkáltatókkal paritásos alapon vezetik az ügyeket és pedig nagyon szépen vezetik. Az a mintaszerű intézet, amely azelőtt megvolt ebben az országban, amelyet, mint mondtam, a külföldről jöttek látogatni, most a tönk szélén áll. Most beterjesztett ugyan a népjóléti minister ur egy törvényjavaslatot, de ezzel a dolog el van temetve. Arról, hogy ez a törvényjavaslat milyen, majd csak akkor fogunk beszélni, ha egyszer talán mégis tárgyalni is fogjuk. (Szabó Imre: Reméljük, nem kerül rá a sor. - Zaj.) Lássák be tehát, t. Nemzetgyűlés, hogy a munkásság, a nagy tömeg nem lehet bizalommal a kormány iránt, nem lehet nyugodt jövője tekintetében s arra nézve, hogy mi lesz vele, ha ez igy megy

7 tovább. Igenis nagyon helyesen mondotta közbeszóláskén Szabó Imre t. képviselőtársam, hogy itt van pl a munkások rokkantegyesülete, ameky, amikor a háború kitört, azt lehet mondani, majdnem az egész készpénzvagyonát hadikölesönökbe fektette, s az akkor hazafias cselekedet volt. A munkások rokkantegyesülete a kormánytól a háborúig egy bizonyos összeget, ha nem tévedek évi tízezer koronát kapott szubvencióként. A háború alatt és óta ezt a tizezer koronát is elvonták ettől az intézettől és azóta ez az intézet nem kap semmit. Ma pedig, mikor a hadikölcsönöket — miután vesztett háború után vagyunk — valorizálni nem lehet, ez az egyesület jóformán egész vag3

7

onát elvesztette ; tagjai fizetnek magas illetékeket, de az egyesület nem képes, nincs abban a helyzetben, hogy megfelelő rokkantsegélyt tudjon nyújtani, mert a 35.000 korona havi rokkantsegély azt jelenti, hogy ha ezt posta utján kell az illetőnek elküldeni, talán csak épen erre elég, de másra már nem jut belőle. A kormány pedig egyáltalán nem segít ezen az intézeten. Nem irigylem a Magyar Tudományos Akadémiától azt a támogatást, amelyet a nemzetgyűlés a napokban szavazott meg ez intézetnek, de amellett, hogy elismerem, hogy kulturális intézetről van szó, amikor a Magyar Tudományos Akadémiáról beszé-