Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-462

378 A nemzetgyűlés 462. illése 1925. a kapitalizmus szemüvegén keresztül nézve sem, mert a kérdéssel foglalkozó orvosok egybehangzó véleménye szerint a munkateljesítmény 8 órai munkaidő mellett a legmagasabb, legkiadósabb, ezentúl pedig a munkásságnak olyan fizikai elsatnyulásával jár, amely a munkateljesítmény rovására megy. Épen ezért e kérdéssel kapcsolatban kérem, hogy (olvassa) : »A Nemzetgyűlés utasítsa a munkaügyi és népjóléti ministert, hogy terjesszen törvényjavaslatot a nemzetgyűlés elé a napi 8 órai, illetőleg heti 48 órai munkaidőről«. A munkabér kérdésében elismerem, hogy a vállalkozás pillanatnyilag igen nehéz helyzetben van. Elismerem, hogy e pillanatban a vállalkozás hasznothozó volta a békebeli arányokhoz közeledik ; ennek koncedálása mellett "azonban nem engedhetem el azt a szemrehányást sem, hogy a munkabérek rendezését a nagy kereseti lehetőségek, a nagy konjunktúrák ideje alatt elmulasztották és hogy a környező államok ipara kisebb vámtételek és magasabb munkabérek mellett is lényegesen olcsóbban termel az okszerű gazdálkodás folytán. Azt is elismerem, hogy a magyar nagyvállalkozásnak igen sok felesleges személyi kiadása van épen a legjobban fizetett, legmagasabb állású vezetők között, különösen a katonatisztek és a tisztviselői létszám leépítése folytán nyugdíjbament tisztviselők révén, akik itt helyezkedtek el igen magas állásokban, igen nagy fizetésekkel. Változatlanul követelnünk kell tehát egy létminimumtörvényt fizikai és szellemi munkások részére egyaránt, mert ennek megvannak a gazdasági alapjai. Addig azonban, amig ez megvalósítható, szükségesnek -tartom a közszállitási szabályzat oíyan irányú módosítását, amely a vállalkozó által fizethető minimális munkabéreket is megállapítja. A műhelyhigiénia tekintetében legyen szabad csak az iparfelügyelet hiányos voltára rámutatnom. Az iparfelügyelő a maga szemleutját az igazgatói irodában kezdi és ott fejezi be. Äz iparfelügyelet hiányosságai okoznak olyan katasztrófákat, amilyen a két év előtti és még ma is megtorlatlanul maradt fecske-utcai szerencsétlenség volt. Ennek esetleg még borzasztóbb méretekben való megismétlődése nem azért maradt el eddig, mert azóta már orvosolták a hibákat, tökéletesítették az iparfelügyeletet, hanem csupán szerencsés véletlenek összetalálkozása révén, mert talán sikerült idejében elmenekülni vagy sikerült a kitörni készülő bajt az utolsó pillanatban elfojtani. Hihetetlen s az iparfelügyelők figyelmére valóban méltó körülmények között dolgoznak ma a munkások az egyes műhelyekben még a nagyvállalkozásokban is. Erre vonatkozólag ebből a nagy problémakörből csak egyetlen egy tételt kiragadva — mert ez talán a legsürgősebb ebben a pillanatban, — nyújtok be egy határozati javaslatot, mely arról szól, hogy (olvassa) : »A nemzetgyűlés utasítsa a kereskedelemügyi ministert, hogy a népjóléti ministerrel egyetértőleg adjon ki egy rendeletet, mely a 16 éven aluli fiatalkorúak és nők alkalmazását eltiltja az olyan műhelyekben való munkától, ahol 42 fok melegben és gázzal dolgoznak«.1 Munkaidő, munkabér, műhelyhigiénia ; ezek a munkáshivatás problémái. De ha csak egy pillantást vetünk a munkáscsaládok albérletben használt odúiba, akkor látjuk, hogy a testi és szociális nyomorúság egész sorozata leskelődik a munkáscsaládokra. Itt elérkeztem a munkások másik kardinális problémájához, a lakáskérdéshez, melynek szociális megoldása : a megfelelő olcsó és egészséges lakások építése. Az államnak komoly lakásépítő tevékenységet kell folytatnia, komoly lakásügyi ellenőrzést évi november hó 6-án, pénteken. kell gyakorolnia és rá kell szorítania a magántőkét kedvezményekkel vagy büntetésekkel a lakásépítésre. Mindkettőre megvan a kielégítés módja. Az állam lakáséptési költségei kihozhatok egy progresszív lakásadóból vagy dézsmából, amelyet méltányos, hogy azok a háztulajdonosok fizessenek meg, akik terheiket papirkoronákban fizették meg és értékeiket aranykoronában mentették át. A magántőke büntetése — ha ez büntetésnek nevezhető — a telekértédadó, a legszociálisabb adóneme a világnak és jelentős ösztönzés volna az építkezésre. A műhely körüli problémák a munkában levőket érdeklik, de vájjon mit tegyen az akarata ellenére munkán kivül, munka nélkül lévő. A munkanélkülinek, akinek a gazdasági élet munkaalkalmat nyújtani nem tud, a munkanélküliség esetére szóló biztositás révén legalább a száraz kenyeret kell nyújtani és biztositani. A ministerelnök ur szerint a szakszervezetek által fizetett munkanélküli segély a munkanélküliség oka. Azt hiszem azonban, csak azért vallhatja ezt a felfogást, mert sem a munkanélküliség, sem a szakszervezetek lényegét nem ismeri. (Klárik Ferenc : Nem volt még munkanélkül soha 1) Ha ismerné, talán osztoznék a népjóléti minister ur felfogásában, aki a munkanélküliség esetére szóló biztosításra vonatkozó törvényt már a múlt ülésszakban beígérte. (Szabó Imre : De csak ígérte !) Nyilván a közjogi problémák megoldásra váró sorozata miatt nem szerepelhet ez a kérdés a parlament munkaprogrammján, pedig ha lehetünk királyság király nélkül, alkotmányos ország konfiskált alkotmányjogokkal, meglehetnénk valahogj-an mint parlament felsőház nélkül, legalább is addig, amig ezek előtt a kérdések előtt a szociális javaslatokat és elsősorban a munkanélküliség esetére szóló biztositás törvényét tető alá hozzuk. A munkanélküliség kérdésén kivül döntő még a betegségek kérdése is. Magyarországon a tüdővész statisztikája, a vérbaj arányszáma kiáltó intés mindazok számára, akik az országot meg akarják menteni, de kiáltó intés azok számára is, akik valaha katonát akarnak szedni. A szocialista pre gramm, — amely ebben az egy kérdésben orthodox és semmiféle kiegyezést nem ismer — nem akar katonát szedni. Nem az emberanyagot tartja megmentendőnek, hanem magát az embert. Ebből a meggondolásból kifolyólag sokszorosára kell felemelni az eddigi tüdőbeteg és venereás férőhelyek számát különféle kórházakban és intézetekben. Ki kell bővíteni az állami elmegyógyintézetekben a férőhelyeket, be kell oda vinni az igazi tudományt és száműzni onnan a fegyházszellemet. A falusi képviselők tudják talán legjobban megmondani, hogy mit jelent falun a falu bolondja. Minden falu fel van szerelve ezzel az intézménnyel. Esztendőkön keresztül rongyosan, éhesen, a kutyákkal egy koncon tengődve kínlódjak végig az életüket, soha ahhoz nem jutnak, hogy megfelelő kezelésben részesüljenek, megfelelő intézetbe juthassanak, ahol gondos orvosi kezeléssel és ápolással talán meg is lehetne őket menteni az élet, a munka számára, holott így elpusztulnak, amint ezrével és ezrével szaladgálnak az országutakon és a falvakon keresztül. A szanatóriumok, amelyekben tüdőbetegeinket elhelyezzük, nincsenek ellátva azokkal a felszerelésekkel és annyi férőhellyel, amennyire szükség van és ha valaki nagy protekcióval vagy nagy utánjárással oda bekerül, a második vagy harmadik hónap végén már el kell hagynia a szanatóriumot félig gyógyultan az orvos tanácsa ellenére, mert a beutaló intézmény nem fedezi tovább az ápolási költségeket, arra pedig, hogy a magukéból fedezzék ezeket a költségeket, épen azok, akik erre a kórházi ápolásra rászorulnak, nem képesek.