Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-460
326 JL nemzetgyűlés 460. ülése 1925. évi november hó 4-én, szerdán, tung kivételével csak a valóságos belső titkos tanácsosok járathattak. A cenzúra olyan hallatlan mértékben működött, hogy példának okáért Berzsenyi Dániel a »Romlásnak indult hajdan erős magyar« kezdetű, »A Magyarokhoz« címzett cimzett megrázó versét a cenzúra kívánságára kénytelen volt a két utolsó strófával megtoldani, amelyek a lemondás, csüggedés akkordjaival fejezik be ezt a hatalmas ódát s amelyek művészetileg nem illenek oda ; kénytelen volt vele, mert különben a cenzúra nem engedélyezte volna. Széchenyi, akiről a mai ülésen megemlékeztünk, amikor német nyelvre forditotta Berzsenyinek ezt a költeményét, ezt a két utolsó strófát nem is ültette át német nyelvre, hanem azt fűzte hozzá, hogy azokat elhagyja, mert Berzsenyi csak kényszerből, a hatalom erőltetésére volt kénytelen azokat verséhez hozzáilleszteni. Hírlapirodalom Magyarországon nem volt. Csak külföldi eseményekről volt szabad megemlékezni, ezt is csak a cenzúra által kigyomlált szövegben. Később, amikor már komoly hírlapirodalom fejlddött ki, Széchenyi, Kossuth és Dessewffy Aurél működése nyomán és bizonyos belföldi hírekről is tudomást lehetett venni az újságokban, még akkor is például az országgyűlési tárgyalásokról közölt jelentésekben nem volt szabad a szónok nevét megírni, nehogy egyes emberek szabadelvű és demokratikus felszólalásaikkal az országban népszerűségre tehessenek szert. Külföldre utazni csak kivételes esetben volt szabad. Csodálatos, hogy Széchenyi utazásait korlátlanul megengedték. Gróf Dessewffy Aurél, aki szintén külföldre akart utazni, hogy tanulmányo kat végezzen Angolországban, majdnem félesztendeig ült Bécsben, amig az erre vonatkozó engedélyt az akkori hatalmasságoktól elnyerhette. Pedig gróf Dessewffy Aurél a feltétlen császárhű konzervatív politikának volt megtestesítője Magyarországon. A közélet a vármeg3 T ékbe zsugorodott össze, — mint ahogy Széchenyi mondotta : az ország egy csomó kis, apró, széttagolt, egymással alig összefüggő köztársaságból állott, de a vármegyék sem élhették szabad életüket, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy adminisztrátorokat, királyi biztosokat küldtek a nyakukra, akik ott az erőszak eszközeivel vitték keresztül politikai feladataikat. Ilyen körülmények között hervadhatatlan babér illeti a magyar szellemi életnek és a magyar irodalomnak azokat a reprezentánsait, akik a Magyar Tudományos Akadémia megalapításakor annak működését megindították. Természetesen voltak Akadémiánknak is sötét korszakai. Ilyennek kell tekintenem azt, amikor az Akadémia elnöki székében az a magyar mágnás ült, aki az izgató felterjesztések egész sorával ostromolta 1848. év végén és tavaszán az osztrák császári hatalmat s annak képviselőit, Windisch-Graetzet és Haynaut, hogy a szabadságharc leverése után oly elrettentő példát statuáljanak Magyarországon, aminőhöz fogható ezen a földön még nem fordult elő. Azt javasolta és azt követelte, hogy a honvéd várőrségeket megtizedeljék, kardélre hányják, hogy a magyar írókat és költőket, akik a forradalomban szellemi működésükkel résztvettek, kivégezzék. Ez a magyar mágnás volt egy darab ideig az elnyomás korszakában a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Ilyen felfogású vezetés természetesen azok között az emberek között, akik a hatalom jóindulatát és támogatását keresik, talán már középszerűségüknél fogva is, szétleheli a maga atmoszféráját, ezért ne csodálkozzunk azon, hogy két téren, a nyelvészet és történetírás terén az Akadémia talán nem teljesen azon az utón járt, amelyen az igazság és ezzel kapcsolatban a nemzet érdekében járnia kellett volna. • Történeti téren csak épen arra mutatok rá, hogy nem a legnemesebb objektivitást, nem a legmagasabb történelmi igazságot kereste működésében, hanem egyoldalú kultuszokkal az osztrák császári politika tengelyében haladt, amikor egyik oldalról az akadémiai tudósok még a műveltségét, ismereteit is kétségbevonták annak a magyar államférfiunak, aki Magyarországon a legnagyobb dimenziójú szellemi tehetséggel és készültséggel lépett a politikai térre, — Kossuth Lajost értem alatta — s ugyanakkor a másik oldalon valóságos kultuszt csináltak és odaállították a magyar nemzeti gondolat elé, mint az összes katonai erények megtestesítőjét azt a vezért, aki talán nem is végső kényszerűség hatása alatt nem az önfeláldozást, nem a hősi halált választotta, hanem a feltétel nélkül való fegyverletételt. A világ összes nemzeteinek történetében egyesegyedül a mi históriánkban ünnepelnek egy olyan katonát, aki a katonai kötelesség legfelsőbb fokát a fegyverletételben ismerte fel. (Rupert Rezső : Ma is igy van !) Ugyanez a történetírói rendszer, ez a szellem, amely kűrthatatlanul élt az Akadémia tudósai között, hozta magává>, hogy a nemzetnek egy olyan szinte szent alakját, akinek egész élete, számkivetése, különösen pedig vallásos érzülete csak a legmélyebb tiszteletre kötelezhet mindenkit, aki az ő élettörténetével foglalkozik, még a nemzetnek ezt a legszentebb mártiralakját : Rákóczi Ferencet is az Akadémia támogatásával kezdhették ki Magyarországon, azóta megcáfolt vádakkal illetve őt. Hiszen én erről nem akarok tovább beszélni ; ez a felfogás dolga. Én teljes mértékben elismerem a tudomány, a kutatás szabadságát, de amikor egyik oldalról ilyen jelenségeket látok, akkor bizony fájdalommal nélkülözöm, hogy a másik irányban a védelemnek, az ellenkező felfogásnak, a nemzeti igazságok napfényre emelésének a Magyar Tudományos Akadémia nem nyitott tág teret. (Rujiert Rezső : Még Kossuth Lajos sem volt tagja !) Arról ne is beszéljünk, hogy azok, akiket a nemzet valóban legnagyobb szellemi reprezentánsainak tartott a maguk korában és tart ma is, sohasem érdemelték meg, hogy az Akadémia tagjaivá váljanak. A másik, amit én a Magyar Tudományos Akadélmának felrovok, s amiről egyszer már voltam bátor pár szóval megemlékezni, az, hogy a nyelvészet és őstörténeti kutatások terén szintén olyan iskolának nyitott tág teret, amely az eredetiséget, a nemzet valódi múltját, valódi kultúráját idegen elemekkel borította el és majdnem minden kulturfogalmunkról, kulturkifejezésünkről bebizonyította, hogy azt már mai miljőnkben, a környező népek szokásaiból és nyelvkincséből sajátítottuk el. Megjelenik ezidőszerint az Akadémiának egy nyelvtörténeti szótára. Még a laikus ember előtt is eklatáns példáit tudnám felsorolni annak — ha erre a térre itt szabad volna elkalandozni, — hogy mityen nyilvánvaló baklövések és tudományos botlások iparkodnak bizonyítani azt, hogy a magyar ember, amikor itt Európában megjelent és ezt az országot megalapította, voxtaképen nem is feimuve.il , hanem barbár horda vo_t. Holott államot alkotni, egy nemzeti életnek halhatatlan alapjait lerakni, egy országot berendezni, ahhoz nemcsak ma, hanem minden időben szükséges volt a kor magaslatán álló műveltség és értelmesség. Az Akadémiának ez a nyelvészeti működése nem kis részben igazolta azt a borzasztó történeti katasztrófát, amely azóta nálunk végbement, amikor a környező népek igényt formáltak Magyarországnak egyes, általuk lakott területeire. Nem kellett volna az Akadémia tudósainak az igazsággal szembehelyezkedni, ha annak bizonyítására vállalkoztak volna évtizedes munkájukkal, hogy ezek a
