Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-460

320 A nemzetgyűlés 460, ülése 1925, itt nálunk, Magj'arországra elszígetelődötten, hamis vágányokon halad ( Rainpreeht Antal : Nincs is ! —• Pikier Emil : Csak reakció van ! — Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) és amikor politikai és gazdasági téren egyaránt nyomasztó reakcióvá torzult, végzetes útra "tévedt. En csak a minimumot kívánom, amikor azt mondom, hogy Széchenyi feltámadó emléke mindenkit figyelmeztessen arra, hogy ezen az utón többé haladni nem lehet. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Aki azt akarja, amit Széchenyi valójában akart : szelíd, konvulzió nélküli reformációt, fogadja meg, nagyon fogadja meg az ő viharos intelmét : »merjetek nagyok lenni, akik valami jobbra vagytok elhivatva, akik egy szebb jövendőnek lehettek az urai«. Én is azt mondom : kinyitni az ablakokat az európai szellem, a demokrácia nagy légáramlásai előtt, (Ugy van! Ugy vn ! a szélsőbaloldalon.) kinyitni addig, amíg a politikai és társadalmi konvulziók förgetege az államtartó oszlopaival együtt ki nem vágja. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Erre tanítson mindanynyiunkat Széchenyi emléke. A javaslatot elfogadom. (Élénk tetszés, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző : Szakács Andor ! Szakács Andor : T. Nemzetgyűlés ! Mély megilletődéssel hallgattam a Széchenyi-javaslattal kapcsolatban a nemzetgyűlés különböző oldalairól eddig elhangzott megnyilatkozásokat. Meg kell egymásnak bocsátanunk azt, hogy amikor egy ilyen nagy történelmi emlék előtt állunk, mint amit Széchenyi István neve és működése jelent a magyar nemzetnek, mindenki a saját felfogásával járui hozzá a kegyeletes^ megemlékezés mécseseinek meggyújtásaihoz. Én annak a csoportnak nevében szólalok fel, amely a magyar közéletben Kossuth Lajos eszméit képviseli, illetőleg ennek az eszmének képviselésére vállalkozik szintén a maga csekély erőivel. Ebből kiindulva én csupán arra az egy momentumra óhajtom t. képviselőtársaim figyelmét felhívni, hogy gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos egymásnak nem ellentétei ma már, hanem egymásnak természet szerint való kiegészitői. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Amit Széchenyi István a lelki és szellemi életben megindított, azt Kossuth Lajos a gyakorlati életben akarta alkotmányos, törvényes eszközökkel megvalósitani. Hogy ez a szabadságharchoz vezetett az nem Kossuth Lajos bűne, nem Kossuth Lajos akarata volt. Ők ketten a múlt század reform korszakának ormán egymás mellett állanak, egyiket sem kell erről az oromról letaszítani, megférnek egymás mellett. (Helyeslés.) Amikor a múlt század emlékein elmerengek, a ministeremök urnák az a megállapítása, hogy a magyar nemzetet az ujabbi időben két olyan nagy

7 katasztrófa érte, aminő Mohács óta nem szakadt reánk, bizonyos idegenszerű érzést ébreszt fel bennem. Ugy van vele az ember, hogy azokat az áldozatokat, amelyeket az évszázados, megszokott hatalom a saját érdekében ró a társadalomra, törvényszerűnek, természetesnek tartja. így nem jut eszünkbe eltűnődni azon, miért áldozott annyi embert, annyi vagyont a magyar nemzet a Habsburgok trónjának megmentésére, Mária Terézia idejében, a napóleoni háborúkban, azután az olaszok elleni hadjáratokban, amikor a dinasztia — Széchenyi minden életirója is erre mutat rá — csak politikai, a társadalmi, a gazdasági elnyomás keserű sorsában részesítette a nemzetet. De, amikor arról van szó, hogy a nemzet, a nép, a saját ügyéért hozzon áldozatot, a saját szabadságáért, a saját jövendőjeért, akkor a megszokott, vagy a visszatérő hatalom szószólói, irói az. iroévi november hó 4-én, szerdán. dalomban, politikusai a közéletben élénk szinekkel ecsetelik azt az áldozatot, festik az áldozatnak azt a képét, amelyet a saját ügyéért, a saját szabadságáért, a saját jövőjeért a nép annak idején meghozni szükségesnek látott. Nem lehet ugy felfogni és ugy beállítani a magyar szabadságharcot, mintha az egy töiténeti bukás lett volna, amely Széchenyi munkáját megakasztotta vagy megsemmisítette volna. A magyar nemzet, mint katonai tényező a győri ütközetben az inszurrekció szétverésével megszűnt Európa szinpadán számot tenni és a rákövetkezett tespedés talán ennek a lelkekre gyakorolt utóhatásából is eredt. 1848/49-ben megmutatta a magyar nemzet, hogy szabadságáért, ezeréves alkotmányáért és függetlenségeért a legnagyobb áldozatokra is hajlandó és kész és újra mint számottevő politikai és katonai tényező jelent meg Európa szinpadán. IIa nincs az 1848/49-iki véráldozatos szabadságküzdelem, amelyet az idegen támadás kényszeritett az országra, akkor nincs a 67-es idők feltámadása, nincs az a félalkotmányosság sem, amelyben a nemzet jobb erőit azután annyira-amennyire, kifejthette. De nincs immár a történelem távlatából visszatekintve Széchenyi és Kossuth között ellentét, aminthogy^ nincs Széchenyi saját megítélése szerint sem. Ő 1850-ben titkárához, Tasner Antalhoz Döblingből két levelet irt, amelyek csak később és eldugott helyen kerültek nyilvánosságra, amelyeket általában nem igen ismernek és nem emlegetnek és amely két leveléről ugy rendelkezett, hogy a Nemzeti Múzeumban örök emlékezetül letétessenek, amely megnyilatkozást tehát szinte politikai végrendelet gyanánt irt és értékelt. Ebben a nyilatkozatában ő maga mutat rá, hogy helytelenség és bűn a nemzet kegyeletének és lelkének kétfelé szakasztása, amikor az ő és Kossuth Lajos működéséről van szó. Kossuthróljrnegtisztult, szinte tragikus önvád túlzásával ir. Ő, aki a negyvenes évek közepén Metternichtől megkérdeztetvén, Kossuth működéséről és az ezt illető problémáról, ugy nyilatkozott, hogy : »Csak az az alternativa van : vagy felhasználni Kossuth Lajost, vagy pedig felakasztani«, — 1850-ben, ebben a végrendelet szerű megnyilatkozásában igy emlékezik meg Kossuthról : »Csak Kossuthtal ne ellenségeskedtem, csak neki ne opponáltam volna. Kossuthot mint egy misericordiamist kicsúfoltam és ez a legszebb titulus . . .« »Kossuth egy valóságos emberbarát volt«, — irja másutt. Ismét másutt : »Kossuth, _ óh minő egyszerűen élt ő, minő emberiesen. Ő mindig velem, sőt alattam akart dolgozni és én mindig visszautasítottam őt.« De a dolog érdemét illetőleg : Széchenyi István abban a fenséges ábrándban élt, hogy ha a magyar nemzet a közjogi sérelmek és követelések inszurrekciós táborából kimozdul és a társadalmi tevékenység terén akarja erőit kifejteni, akkor az osztrák császári hatalom részéről megértést és jóindulatu támogatást talál. Eszembe jut itt a legnagyobb francia történetfilozófusnak, Edgar Quinet-nek' megállapítása, amely a következőképen szól : »Nem lehet azt hinni, hogy a valódi polgári jogok biztosítására a politikai jogok nem szükségesek és hogy az életből két rész alkotható : egy szabad és egy szolga.« így fogta fel saját működésének jelentőségét, Magyarország kifejlődését illetőleg Széchenyi 1850ben ugyanerre a végső következtetésre jutott, amikor emiitett levelében a következőket irja : »És én látom, hogy az erőlködés, a nemzetet akadémiával, színházzal, hírlapokkal, könyvekkel megmenteni, célhoz nem vezet, mert a nemzet sasrepülése minden oldalról akadályozva van és kappanszárnyakkal a magyar csakhamar elsatnyul«. Ez az ő "saját megállapítása.