Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-460
A nemzetgyűlés 460. ülése 1925. évi november hó 4-én, szerdán, Zsitvay Tibor elnöklete alatt Tárgyai: Elnöki előterjesztések. — Széchenyi István gróf emlékének törvény beiktatásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása. — A Magyar Tudományos Akadémia érdemeinek törvónybeiktatásáról ós rendes állami támogatásának felemeléséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. — Az igazságügyminister benyújtja a pénztartozások késedelmes teljesítése esetében a hitelezőt megillető kártérítésről szóló 1923: XXXIX. tcikk hatályának meghosszabbításáról ós a végrehajtási eljárásban az előterjesztés halasztó hatályáról szóló törvényjavaslatot. — A legközelebbi ülés idejének és napirendjének megállapítása. — Hegymegi-Kiss Pál interpellációja a pónzögyministerhez a Debrecenben történő kíméletlen adóztatás ós a városi kölcsön súlyos terhei miatt. — A pénzügyrninister válasza. — Nagy Vince interpellációja az igazságügyministerhez a birói ós ügyészi státus- ós fizetésrendezés tárgyában. — Az igazságügyminister válasza. — Az ülés jegyzőkönyvének hitelesítése. A kormány részéről jelen vannak: gr. Bethlen István, Buci János,Pesthy Pál, gr. Klebelsberg Kunó, Mayer János. (Az ülés kezdődik délelőtt 10 óra 35 perckor.) (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Elnök : Az ülést megnyitom. A mai ülés jegyzőkönyvét vezeti Peírovits György jegyző ur ; a javaslatok mellett felszólalókat jegyzi Csik József jegyző ur ; a javaslatok ellen felszólalókat pedig jegyzi Forgács Miklós jegyző ur. Napirendünk szerint következik a Széchenyi István gróf emlékének törvénybeiktatásáról szóló törvényjavaslat (írom. 956, 961) tárgyalása. Az előadó urat illeti a szó. Rubin ek István előadó : T. Nemzetgyűlés ! Amidőn a közjogi bizottság jelentését, beterjesztem s a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlom, feladatom egyrészt felette könnyű, meg lévén győződve arról, hogy a törvényjavaslat megelégedéssel tölti el minden magyarul érző ember szivét, s ha valamely kifogás ellene emelhető lenne, legfeljebb csak az, hogy : »debuisset iam pridem« ; másrészt azonban egyúttal felette nehéz is, amidőn a javaslat megindokolása során gróf Széchenyi István érdemeit, munkásságát, egyéniségét egy előadói beszéd rövid keretébe beleszorítani megkísérlem. Nem érdemeket akarunk mi jutalmazni akkor, amikor gróf Széchenyi István emlékét -törvénybe iktatjuk, nem is megörökíteni nevét. Munkásságának, érdemeinek legméltóbb jutalmát elnyerte Széchenyi István akkor, amikor a legnagyobb kortársának, sok tekintetben politikai ellenfelének, minden idők egyik legnagyobb magyar hazafiának ajkairól a legmélyebb tisztelet és elismerés jeléül elhangzott az azóta szállóigévé, Széchenyi István nevének legsajátosabb és elmaradhatatlan jelzőjévé vált kijelentés : »a legnagyobb magyar« ; s nevét aere perennius megörökítették ama halhatatlan emlékű és értékű alkotások, amelyek létüket neki, a nagy úttörőnek köszönhetik s amelyek kezdetét jelentették Magyarország gazdasági újjászületésének. A nemzetgyűlés csak a magyar nemzet örök hálájának ad kifejezést a törvényjavaslatban nagyfiával szemben, jeléül annak, hogy megbecsüli nagy fiát, aki életének minden munkásságát a Hon javának szentelte, aki hazájáért élt és dolgozott, s amidőn azt hitte, hogy érdekében cselekedni hatalmában már nem áll — megszűnt élni. A nemzet nagyjai iránti kegyelet megnyilvánulása más és más az egyes nemzeteknél. A francia a Pantheonban örökíti meg emlékezetüket, homlokzatán a büszke felirattal : »Nagy embereinek a hálás haza« ; az angolnak ott a Westminsteré. Nagyszerű márványba, bronzba vési nagyjai emlékét a német és olasz hirdetendő példájukat évszázadokon át. Márványba vésni, ércbe önteni méltó emlékét, Pantheont emelni gátolja szegénységünk, de ércnél, márványnál maradandóbb, a Pantheon hideg gránitkockáinál becsesebb emléket emelt a magyar nép az ő nagy fiának, örökre, kitörölhetetlenül bevésve nevét szivének Pantheonjába, ahol oltárrá magasztosult emléke előtt osztály- és pártkülönbség nélkül teszi le a hála áldozatát minden magyarul érző kebel. Szomorú kor volt az, amelyben Széchenyi a munkáját megkezdette. A nemzeti érzés háttérbe szorulása, a hazai nyelv elmaradottsága, általános gazdasági pangás, a szociális érzés hiánya, a nemzeti öntudat elsenyvedése, a nemzeti kultúra hanyatlása, a legteljesebb érdektelenség a közügyekiránt, jellemezték a kort, amely őt megelőzte, amelyhez gátló akadály gyanánt járult kortársai részéről egyrészt a meg nem értés, másrészt pedig az elavult jogokhoz való görcsös ragaszkodás, önzés, a legnagyobb ellenzése formájában minden újításnak. Méltán és találóan nevezte Széchenyi »nagy parlag«-nak a magyar közállapotokat, amelyből a^nemzeti fejlődés minden csirája kihalt. És jött a nemzet nagy magvetője, hatalmas szónoklataival felkorbácsolva a szunnyadó lelkeket, beleszánt a »nagy parlag«-ba, hogy reformalkotásaival, kezdeményező eszméivel a haladás, a fejlődés magvát vesse el, melyekből ellenállhatatlan erővel tört fel a magyar nemzeti érzés, a gazdasági megújhodás. Munkásságát vizsgálva, nincs a nemzeti létnek, a gazdasági, a politikai életnek olyan talaja, amelybe eszméinek megtermékenyítő csiráit el ne NAPLÓ. XXXV. fcH
