Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-459

 nemzetgyűlés 459. ülése 1925. évi november hó 3-án, kedden. 30S denbe !) — Farkas István : Majd megverik őket otthon, a falun !) Volt olyan közgazdász, és olyan tevékeny aktiv gazdasági ember, aki, temperamentumos lévén, nem tudta véka alá rejtem azt a nézetét, hogy az osztószámot lohetőleg ugy kell megállapítani, hogjr a munkabérek tendenciáját lefelé szorítsa. Nem számitok arra, hogy erre nézve megkapjam a kellő felvilágosítást; nem hiszem, hogy a bizalmas jellegű információkat a nemzetgyűlés elé kiteregessék. Ezt szeretném, ezt kérném, de nem várom, mert nem kaphatom meg. Mindenesetre rá kell mutatnom arra, hogy ez a javaslat igen nagy veszélyeket rejt magában a megélhetésre vonatkozólag, amely veszélyeket — ha lehet — az utolsó pillanatban ki kell küszöbölni. A pszichológiai momentumok mellett utaltam a hatalmi momentumokra is. Ez alatt azt értem, hogy ha majd ilyen pszichológiai momentumokkal a gazdasági érdekeltségek, munkáltatók le akarják szoritani a munkabéreket, egészen bizonyos, hogy a kormányt szövetségesül kapják maguk mellé. Egészen bizonyos, hogy nálunk az ellenkezője fog bekövetkezni annak", ami Németországban és Ausztriában bekövetkezett, ahol az árak és bérek az uj pénzrendszer behozatala után kiegyensúlyozódtak. Nálunk ennek az ellenkezője fog bekövetkezni : a pszichológiai, tehát irreális gazdasági momentumokat hatalmi szóval fogják rákényszeríteni azokra a dolgozó osztályokra, amelyek képtelenek ez ellen védekezni. Rá kell mutatnom még valamire. A törvényjavaslat és illetőleg, ha életbelép, a törvény maga, meglehetősen alkalmatlan és rossz konjunktúrában találja az országot, épen a dolgozók szempontjából. Mert ha a munkaalkalmak szempontjából a konjunktúrák jók, akkor még van valami védelmi lehetőség, mert akkor a munkakinálat és munka- i kereslet egymáshoz való viszonya ad valami védelmet. De akkor, amikor a konjunktúra rossz, amikor amúgy is teljesen jogosulatlanul igyekeznek a béreket lefelé szoritani, a meglévő papirszámitás mellett is, a törvényhozásnak nem volna szabad erre törvényes alapot és lehetőséget adni. Ha az osztószámnál tulaj donképen az volt a cél, hogy áttérjünk a békegazdálkodásra, akkor a 20.000-es osztószámot kellett volna elfogadni. Ez felel meg ma a nagykereskedelmi indexnek. 18 ezer és néhány tört, de beleszámítva azt, hogy ha nem lett volna háború, nem lett volna összeomlás, ha fokozatos, állandó fejlődés és előmenetel lett volna, akkor a munkabérek amúgy is fejlődtek volna legalább 20—30%-kal, tehát a 18 ezer és néhány törtes országos indexet ki lehet kerekíteni 20 ezerre, mert akkor kapjuk meg a békebeli és mai bérek közötti differenciákat. Az egyensúly ez estben állana helyre a békebeli megélhetés és a mai megélhetés között. Azt hiszem, ezt az osztószámot épen ebből a szempontból nem akarta elfogadni a túlsó oldal és ennek déferait a pénzügyminister ur, amikor kedve és akarata ellenére hozzájárult a 12.500-as szorzószámhoz. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ezzel szemben ugy érvelnek, hogy kis állam ne engedje meg magának azt a fényűzést, hogy nagyobb pénzegységgel rendelkezik, mint amilyennel már nagyobb államok rendelkeznek. Ez üres kifogásnak látszik, ha egybevetjük Európa mai pénzrendszerét s egyes államok viszonyát a mi pénzrendszerünkhöz. A 12.500-as osztószám mellett is sokkal nagyobb pénzegységünk lesz, mint a latin államoknak, mint a franciáknak, olaszoknak, spanyoloknak, belgáknak, sokkal nagyobb pénzegységünk lesz, mint a környező uj államoknak, Csehszlovákiának, Jugoszláviának, Romániának. A cél tehát nem éretett el. Mégis csak azt látjuk, hogy. szegényen állunk a piacon egy nagy pénzegységgel. A szerénység kérdése tehát nincs megoldva. Viszont ha bele tudtunk mászni a 12.500-as kulcsba, akkor semmi akadálya sem lehetett volna annak, hogy helyreállítsuk a status quo ante-t és visszamenjünk a 20 ezres számhoz, ami azt jelenti, hogy egyszerűen logikusan visszaállítjuk a békebeli állapotokat, mindenki tud vele számolni, mindenki meg tudja állapítani, hogy mi volt az ára békében valaminek s mi az ára most, — hiszen visszaállott a régi rendszer. Ha azonban különleges meggondolások lehetetlenné tették a kormány és az egységespárt számára a 20 ezres osztószámot, itt van a kielégítő 10 ezer. Itt is fenyegetnek azok a pszichológiai momentumok, amelyeket beszédem elején a 12.500-as osztószámmal kapcsolatban emiitettem, de viszont be lehet vinni a köztudatba, hogy ez a békebeli árszintnek fele, ugy a vételnél, mint az eladásnál s a munkaerő igénybevételénél. Be lehet vinni a köztudatba, hogy ami békében egy korona volt, az most két korona vagy két pengő — aminek a pénzt nevezni fogják — és igy ez a kérdés meg volna oldva. Mindkét megoldás mindenesetre sokkal jobb lett volna, mint a 12.500-as szám, amely — ismétlem — amellett, hogy nagy veszélyeket rejt magában, igen nagy komplikációkat is fog okozni. Menekülünk ugyan a sokszámjegyes tételektől s menekülünk a nullák birodalmából, dsungeljéből, de viszont belemászunk olyan számadási komplikációk hínárjába, amiben Biró Pál t. képviselőtársunk bizonnyal, a pénzügyminister ur is és sokan mások el fognak tudni igazodni, de egészen bizonyos, hogy Magyarország száz lakosa közül kilencven, — nem mondok nagy számot — nem fogja tudni a maga pénzét, a maga kis értékeit, maga kis gazdasági dolgait átszámítani a régi pénzrendszerről az uj pénzrendszerre. T. Nemzetgyűlés ! Várnai képviselőtársunk rámutatott arra, hogy a drágulási folyamatot már maga a pénzügyminister ur kezdi, illetőleg egyelőre csak bejelenti, hogy a dohányáruk árát felfelé fogja kikerekíteni. Az elmúlt gazdasági periódusok alatt, az infláció idején is az volt a helyzet — méltóztassanak csak jól emlékezni rá, — hogy minden ujabb drágulási hullámot a kormány indított meg a maga drágításával. Mindig a kormány volt az első, amely az infláció egy-egy nagyobb jelentkezése idején felemelte a közszolgáltatások árát. Ez a javaslat most még csak javaslat, még érvénybe sem lépett és máris a pénzügyministeri székből kapnak agit az árdrágítók és az átmenetet kihasználók arra, hogy a felfelé való kikerekités, tehát az effektiv drágítás folyamata megkezdődött és megkezdődhetik. Hogy ez hova fog vezetni, azt egyelőre nem tudjuk. De mindenesetre nagyon célszerű és szükséges volna, ha a javaslat mellé, amelynek semmi más tendenciája nincs, mint amit a pénzügyminister úrtól hallottunk, hogy t. i. szabadulni kell a nullák nagy tömegétől, lehetne még pótlólag oly rendelkezéseket felvenni, melyek ezeket a veszélyeket kizárják. Elsősorban a pénzügyi kormánynak lett volna kötelessége megnyugtatni az ország közvéleményét, hogy ez az átmenet nem fog drágulást okozni s ezt szankcionálni kellett volna azzal, hogy nem felfelé kerekíti ki a dohányárakat, hanem levonja a 12.500-as elmélet konzekvenciáit és lefelé kerekiti ki a dohányárakat. ( Malasits Géza : Rosszul ismered a fináncot !) Persze, illetőleg nagyon is jól ismerem. Én csak azt fejtegetem, hogy a pénzügyi kormánynak már pénteken, a legutóbbi ülésnapon, amidőn szó volt arról, hogy az átmenet folytán lesz-e drágulás vagy sem, kereken ki kellett volna jelentenie, hogy nem lesz és ugy kellett volna példát statuálnia, hogy a dohányárakat lefelé fogják kikerekíteni, nem pedig felfelé.