Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-453

182 A nemzetgyűlés 453. Mese 1925. évi október hó 23-án, pénteken. tétben állanak a kapitalistákéval, a nagytőke, a vagyon birtokosaival és a kapitalistáknak igazán csak egy százalékáról lehet feltételezni azt, hogy karitativ szempontból, saját belátása szerint, sua sponte igyekezni fog a munkásság szociális igényét kielégíteni. Nagyon jól emlékszem arra, hogy ezelőtt háromnegyed esztendővel, amikor szociáldemokrata képviselőtársaim és egy Kereszténypárti t. képviselőtársam interpelláltak a bányasztrájk idején, listát olvastak fel arranézve, hogy a munkások milyen havi, illetőleg heti keresetet kapnak. Ebből kitűnt, hogy már amikor felveszik havi vagy heti keresetüket, rendesen már akkor elköltötték az egészet, mert előlegekből tartják fenn magukat, mert még a minimális keresetet is alig tudják maguknak biztosítani, ugy, hogy emberileg nem tudják magukat eltartani. Azok, akik tudományos szempontból foglalkoznak szociológiával, vagy olvasnak ilyen munkákat, nagyon jól ismerik Ricardo elméletét, amely szerint a munkásnak olyan fizetést kell adni, amelyből el tudja magát és családját tartani, biztosítani tudja magának és gyermekeinek jövendőjét. Kérdezem már most, hogy az a bányamunkás vagy mezőgazdasági cseléd vagy munkás, aki ma másfél, két és fél vagy három millió koronát keres havonta, hogyan tudja biztosítani magának és családjának eltartását. (Propper Sándor : Ricardo pedig polgári közgazdász volt !) Annál szebb, hogy ezt a megállapítást tette. De tekintetbe kell venni azt is, hogy 25—3 millió korona havi keresete ma csak a legjobb munkásoknak és csak egyes munkaágakban van és hogy például a mezőgazdasági munkásságnak és cselédségnek jóval kevesebb a fizetése : ezek 15—20—25 ezer koronát keresnek naponta. Tessék már most elképzelni, hogy egy ilyen munkás 15—25 ezer koronából hogyan tudja magának az élelmezést megszerezni — hiszen bére mellett külön élelmezést nem kap — hogyan tudja magának és családjának a ruházatot megszerezni, hogyan tudja megszerezni azt feleségének és gyermekeinek — hiszen hála Istennek a munkásság még nem tart az egykénél, a munkásoknak 4—5—6 gyermekük is nagyon gyakran van — hogyan tudja ez a munkás megszerezni a beiratásra, a tandíjra valót, hogy tudja a tankönyveket megvásárolni és hogyan tudja kifizetni a lakása bérét ? (Zsirkay János : Hát a téli megélhetése !) És hogy tudja biztosítani, — mint Zsirkay t. képviselőtársam mondta — megélhetését à téli hónapokban, amikor munkaalkalom egyáltalában nem kínálkozik ? Én tehát ezt a javaslatot, ezt a cseppnyi-cseppet, amely gyöngén folydogál a népjólét törzséről, üdvözlöm és elfogadom. De ugyanakkor, amikor előttem szólott t. képviselőtársaimnak jobbról és balról egyformán magamévá teszem azt a véleményét, hogy valamennyi munkás között a legelnyomottabbak, a legkeservesebb munkát végzik és a halálveszedelemnek legjobban vannak kitéve a bányamunkások, amikor elfogadom azt a statisztikai számot, hogy az összes munkások között ezeknek a halálozásf száma a legrosszabb, amikor emlékezetükbe hozom a minden évben előforduló bányakatasztrófákról szóló híreket, amelyeket ugy Magyarországból, mint Németországból és Lengyelországból kapunk a bányamunkásságról, hogy '30—40—50 halott és számtalan sebesült áldozata van egy-egy bányarobbanásnak, amikor, mondom, mindezt elismerem, ugyanakkor azonban kötelességemnek tartom felhívni az igen t. népjóléti minister ur figyelmét arra, hogy ezek mellett a szerencsétlen, nyomorult proletárok mellett van egy számtalanszor nagyobb sereg, akik nyomorékjai az életnek és akik nélkülöznek, és ez az ezerszerte nagyobb sereg pedig a mezőgazdasági munkásság, a földmunkásság, a cselédség és a nincstelenek hatalmas tábora. (Ügy van ! a szélsóbaloldalon.J Ha már különbséget és disztinkciót kell tennünk az egyes munkások között, azt mondom, ne vitatkozzunk azon, melyik tesz nagyobb szolgálatot a termelésnek. (Dénes István : Ugy van ! — Zsirkay János : Mindegyikre szükség van !) Az a bányamunkás, aki kitermeli a szenet, amely minden ipari és gazdasági életnek az alapját adja meg — mert jól mondotta Pikier t. képviselőtársam, hogy a kultúrának az előfeltétele ezeknek a széntömböknek a kirepesztése és felhozása a föld mélységéből a napfényre •— igaz, hogy ezzel tényleg a kultúrát mozdítja előre és indítja meg a maga fenséges és hatalmas utján. De ugyanakkor, amikor megállapítom, hogy ez így van, kérdezem, volna-e emberi kultúra, volna-e haladás, szociális élet és egyáltalában élet, ha a mezőgazdasági munkásságnak másfél millióra menő tábora nem termelne kenyeret, nem kelne fel reggel két órakor és három órakor, nem dolgoznék a nyári hónapokban 16 órán keresztül és nem hullatná véres verejtékét arra az ősi rögre, amelyről még azt sem mondhatja, hogy az övé. (Dénes István : Ugy van !) Hogy a minister urnák alkalmat adjak arra, hogy álláspontját leszögezze és a mi lelkünkbe is egy cseppet cseppentsen már a reménységből és a megértésből (Zsirkay János : És hogy a »Magyartág« ot nyugodtan élvezhesse !), egy.határozati javaslatot leszek bátor benyújtani a nemzetgyűlésnek, amelyben azt kérem, utasítsa a nemzetgyűlés a minister urat, hogy a bányamunkásság nyugdíjügyének nagyon, későre történt rendezése után most már minél előbb tegye meg kötelességét, és hozza ide a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó nyugdíjtörvényjavaslatot is. (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon és a balközépen.) A bányamunkások, — akikre vonatkozólag statisztikai számot Peyer Károly t. képviselőtársam nem mondott, azt hiszem azonban, 30—40 ezer emberről és családtagjaikról van szó, — feltétlenül I

közel állanak szivünkhöz, vérezünk értük és átérezzük az ő nagy fájdalmukat s azt tartjuk, hogy | szomorú tragikuma ennek a nemzetnek, hogy egy ilyen fontos kérdésről szóló törvényjavaslatot ilyen későn, csak most 1925-ben nyújtott be a kormány, de ugyanakkor nekünk, akiket a munkások választottak meg, akiket a földmüvesmunkások, a nincstelenek küldöttek ebbe a parlamentbe természetesen nem lehet megfeledkeznünk azokról az Ígéretekről, amelyeket az egyes kormányok tettek, hogy az ő nyugdíjügyüket is rendezni fogják. Hogy milyen nyomorúságban vannak most a magyar munkások, arra csak egy példát hozok fel. Nemrégiben lenn voltam vidéki körúton, a földműves munkássággal érintkeztem s La Fontainenek a boldogság ingéről szóló világhírű meséjét emiitettem fel egy beszédemben. Akkor megállapították, hogy a munkások közül, akik ott a gyűlésen jelen voltak, valami 40—50-nek egyáltalában nem volt inge, alsóruhája. Ott van már tehát a dolgozó magyar mezőgazdasági munkásság, hogy, nem tudja nemcsak a boldogság szimbolisztiküs ingét, azt a költői parabolát és szépséget lelkére felölteni, hanem hiányzik a lelket takaró testről is az az utolsó ruhadarab, a fehérnemű, amely nélkül igazán nem igen lehet tisztességes, tiszta emberi életet élni. (Dénes István : Európa Kánaánjában !) Addig nincs termelés, nincs nyugalom és megértés (Lendvai István : És nem lehet a felforgatás ellen harcolni addig !) és nem lehet hathatósan és eredményesen harcolni a bolsevizmus ellen, amig a munkásság nem érzi, hogy ezek az emberek nemcsak ígéreteket tesznek, hanem tényleg segiteni is akarnak a munkásságon.