Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-415

170 A nemzetgyűlés 415. ülése 1925. évi május hó 25-én, hétfőn. múlt francia parlamentek és kormányok — ezt kell mondanom — szomorú példáját mutatják egy anarchikus pártpolitikai küzdelemnek, amelyben a kormányok egyszerű játéklabdái és eszközei a végletekig kiélesedett pártharcoknak. Természetes, hogy amikor ilyen szituáció közepette, kiütött a világháború, erre a gyenge masinériákra, ezekre a efemer, tisz,avirágéletü kormányokra és gyenge parlamentekre rábizni a nagy francia nemzet sorsát nem lehetett. Ekkor következett be az a helyzet, amelyet tulajdönképen Jaurésnak, a szocialista vezérnek legyilkolása indított meg, akinek gyilkosát annakidején rövid ideig letartóztatták, de ügyét, ugy tudom, a mai napig sem tárgyalták le. Ekkor következett be az a helyzet, amelyet tulajdiktatórikus hatalom alakult, amely Clemenceaunak, a mqjitmartrei egykori kommunista polgárjnesternek kezébe adta a francia nép sorsának legfőbb intézését. És Clemenceau esztendőkön keresztül diktatórikus hatalmat gyakorolt Franciaország felett és diktátora volt a demokratikus, általános, egyenlő és titkos választójog ellenére a francia népnek. És amikor bekövetkezett a háború összeomlása, és a békeszerződés, illetőleg megelőzően a fegyverszüneti szerződés megkötésére került a sor, Clemenceau már nem mint a francia nemzetnek, hanem azt lehet mondani, mint a világnak diktátora jelentkezett a politikai arénában. Az a látkör, az a szemszög, az a politikai szinvonal, amit Clemenceau e nagy történelmi órában, az emberiségnek e tragikus pillanatában a világtörténelembe beleirt, nem válik becsületére, nem válik tiszteletére a demokráciának. Nem igazolja azt a történelmi szinvonalat, nem igazolja azt a nagy látkört, amit ilyen nehéz időkben államférfiunak szeme előtt kell tartania, mert nemcsak hogy a világ érdekét, nemcsak hogy a legyőzöttek józan, becsületes érdekeit nem vette figyelembe, hanem a francia nép érdekeit is rcsszul védelmezte meg, mert hazug demagógiával elhitette a francia néppel, hogy ezután minden terhet, minden pénzügyi kiadást Németország fog fizetni. Hazug demagógiával, amellyel éveken keresztül a francia közvélemény elé paradicsomot és minden gyönyörűséget varázsolt, elérte Clemenceau azt, hogy nem merte a saját népének többé az igazat megmondani, és a demagógia hatása alatt létrejött olyan békeszerződés, amelynek következményeit ma is nyögi a világ, amelynek következményei súlyosabbak, katasztrofálisabbak, mint volt maga a világháború. Clemenceannak buknia kellett, mert a nagyságot, bármely személynek túlságos preponderanciáját a széles demokrácia nem igen tűri meg. Clemenceau után másik irány következett, amely azonban úgyszólván semmiben sem különbözött politikai konstrukciójában a megelőző politikától: a Millerand—Poincaré irányzat. Mi magyarok megdöbbenve, elszörnyüködve láttuk azt a brutális militarista-imperialista felfogást, amely ennek az érának ideje alatt egész Európára kiterjeszkedett — a kontinenst értem Európa alatt —, láttuk, hogy a Millerand—Poincaré-féle diktatúra a fegyverkezési politikának volt a hive és mig nálunk, a legyőzött államoknál a leszerelés politikáját prédikálta, a többi államokban a fegyverkezésnek előharcosává, sőt apostolává szegődött. A Poincaré—Millerand-féle politika odáig ment, hogy a kisentente államoknak nyújtott kölcsönöknél egyenesen előfeltételül kötötte ki, hogy a pénzek felhasználásánál igen jelentékeny részben kötelesek hadianyagokat, hadifelszereléseket rendelni és ha benézünk a kulisszák mögé, azt látjuk, hogy ennek az egész imperialista-militarista politikának hátterében egy nagy cég, a Schneider-Creuzot cég áll, amely Poincaré egész politikáját financirozta és hálából ezért a szolgálatért a Poincaré-féle politika a Schneider-Creuzot cégnek szállította a kundschaftokát, A francia nemzet pénze, politikája tehát végeredményben e körűi a tengely körül forgott, hogyan lehet a Schneider-Creuzot cég hadianyagait, hadiszereit a győztes hatalmaknak eladni. Elnök: Kénytelen vagyok a képviselő urat figyelmeztetni, hogy a magyar országgyűlési képviselői választójogról szóló törvényjavaslat van szőnyegen és ez nem külpolitikai kérdés. Eckhardt Tibor: Igen t. Nemzetgyűlés ! Bátor vagyok rámutatni a^-a, hoey ÍV/, általános, egyenlő és titkos választójog franciaországi következményeiről van szerencsém beszélni; arról beszélek, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog hatása alatt Franciaországban minő szituáció alakult ki és hogy végeredményben az általános, egyenlő és titkos választójog jog mögött a nagytőke, egy nagytőkés cég vette kezébe a francia politika irányítását. Folytatólag vagyok bátor rámutatni arra is, hogy a Millerand—Poincaré-féle irányzat bukását ugyancsak egy cég okozta éspedig a Banque de Paris, amelynek vezérigazgatója Finaly ur. akinek atyja itt Óbudán valami zsidó üzletember volt (Puky Endre előadó: Kraizler!), aki nem tudom hányszor, valószínűleg hétszer volt csődben s a Csemegi-Codex jóvoltából minden csőd után gazdagabb lett. Ez a Finaly ur íinancirozta a radikálisok és a szociáldemokraták választási harcát a^ nacionalistákkal szemben és ennek következtében a Herriot-kormány megalakulása után Finaly lett a francia politika legfőbb irányitója és emlékszem, amikor tavaly nyáron Londonban láttam a francia delegáció megérkezését, a nagy francia nemzetet Finaly ur kéirviselte. a londoni konferencián, ő volt az, aki a francia nemzet anyagi és gazdasági érdekeit hivatva volt ott megvédeni. Azt láttam azután is, hogy midőn a Iierriot-kormány megbuktatására került a sor, amelynek azért kellett buknia, mert vagyonadót akart kivetni — és egy szociáldemokratakormány, kézenfekvőleg. az állam szorult hely zefe esetén oda iparkodik adót kivetni, ahonnan lehet pénzt behajtani —, mondom, azt kellett látnunk, hogy a Herriot-kormánynak akkor, amikor vagyonadót akart kivetni, a francia parlamentben meg kellett buknia, és aki megbuktatta, Monsieur Marchall, az Union Bantrue igazgatója volt, aki a Házban ledöfte a Herriot-kormányt, Ezt láttam én a parlamentarizmus és az általános és egyenlő titkos választójog klasszikus hazájában, Franciaországban és ezért voltam bátor ezeket itt elmondani. Azt látjuk az egész vonalon, hogy a népszuverenitás nevében és jegyében plutokrata-csoportok a maguk önző gazdasági és hatalmi érdekeit helyezik előtérbe s a népek és nemzetek kulturális és gazdasági érdekei fölött az általános, egyenlő, titkos, választójog hazájában a plutokrácia az egyedül uralkodó, sokkal nagyobb ur és hatalom, mint a világ bármely más részében. Még egy tényre akarok rámutatni, hogy lássuk a helyzetet: annak a bizonyos Rotschildféle mandátumnak ig-azolására, amely két héttel ezelőtt folyt le a francia nemzetgyűlésben. A francia kamara két szótöbbséggel ugy határozott, hogy a Botschild-féle mandátumot iga-