Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.
Ülésnapok - 1922-402
A nemzetgyűlés 402. ülése 1925. évi április hó 30-án, csütörtökön, Scitovszky Béla, és Zsitvay Tibor elnöklete alatt. Tárgyai: Elnöki előterjesztések. — A választójogi bizottság benyujtja jelentését az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvényjavaslat tárgyában. — A közjogi és igazságügyi bizottság beterjeszti együttes jelentését a felsőházról szóló törvényjavaslat tárgyában. — Gr. Hoyos Miksa napirend előtti felszólalása. — A legközelebbi ülés idejének és napirendjének megállapítása. — A belügyminister írásbeli válasza Beck Lajosnak a Kertváros tárgyában előterjesztett interpellációjára. — Az ülés jegyzőkönyvének felolvasása. A kormány részéről jelen vannak: gr. Bethlen István, Bud János, Mayer János. (Az ülés kezdődik 12 óra 10 perckor.) (Az elnöki széket Seitovszky Béla foglalja el.) Elnök: Az ülést megnyitom. A mai ülés jegyzőkönyvét vezeti Petrovrts György jegyző ur, a javaslatok mellett felszólalókat jegyzi Csik József, a javaslatok ellen felszólalókat pedig Forgács Miklós jegyző ur. Tisztelt Nemzetgyűlés! Mint üléseink hosszabb szünetelése után legtöbbször, ezúttal is szomorú bejelentésekkel kell elnöki előterjesztéseimet megkezdenem. Az egyiket ezek közül az országhatárokat nem ismerő egyetemes emberi érzésnek sugallata teszi kötelességemmé egy katasztrofális kimenetelű merénylettel szemben, mely egy, a mienkhez hasonló sorscsapások közt vergődő nemzet ujabb súlyos megpróbáltatását jelenti. A bolgár törvényhozás és közélet előkelő reprezentánsai készültek a közelmúlt napokban fővárosunkba annak a látogatásnak viszonzására, melyet több képviselőtársunk a múlt ősz folyamán tett Szófiában. Régi rokonszenv vendéglátó örömével néztünk e látogatás elébe, melynek épen megvalósulása küszöbén szárnyalt világgá hire a szófiai székesegyházban végbement merényletnek, mely a maga ördögi kigondolásával és végrehajtásával épugy, mint emberi életben tett pusztításaival eleddig páratlanul áll a politikai gyilkosságok történetében. Egy kegyeletes gyászünnepségre Isten házában egybegyűlt közönség soraiból, köztük a közélet és hadsereg számos előkelőségéből egész hekatombáját szedte az áldozatoknak s alig van család Szófiában, amelyet az emberi elvetem ültségnek e példátlan rémtette gyászba ne borított volna. A sobranje elnöke táviratban közölte velem, hogy a katasztrófa sebesültjei közt többen vannak épen azok közül a képviselők közül is, akik részt kívántak venni a fővárosunkba tervezett kirándulásban, amelyet természetesen e szomorú körülmények közt későbbi időre kellett elhalasztani. Bizonyára nincsen & t. Ház tagjai közt senki, kinek lelkében ez a merénylet a, maga szörnyűségével a legmélyebb felháborodást ne keltette volna (Ugy vanl Ugy vanl a Ház minden oldalán.) s aki legbensőbb részvéttel gondolva annak szerencsétlen áldozataira, a gyászoló családok sokaságára, egész szivével ne kivánná, hogy ebből a véres katasztrófából az állami rendet és konszolidációt biztositani hivatott erők kerüljenek ki győzelmesen. Ebben a meggyőződésben kérem a t. Nemzetgyűlés felhatalmazását arra, hogy a bolgár sobranje elnökével résztvevő érzésünket táviratban közölhessem. (Általános helyeslés.) Azt hiszem, kimondhatom, hogy a nemzetgyűlés e felhatalmazást egyhangúlag megadja. (Helyeslés.) Tisztelt Nemzetgyűlés! Második fájdalmas kötelességem a magunk súlyos veszteségéről való megemlékezés. Alig pár hónapja, hogy a teremben lelkes ünneplés közt iktattuk törvénybe nemzeti kultúránk gazdagítására szánt fejedelmi adományával együtt annak a férfiúnak nevét, akinek emléke iránt ma már a dicsőült _ nagyjainkat megillető nemzeti kegyelet adóját kell lerónunk. A lengyeli birtokán folyó hó 18-án elhunyt gróf Apponyi Sándor, bár közéletünkben nagy szerepet betöltő történelmi család sarja s mint királyi tárnokmester, egyik legelső közjosi méltóságunk képviselője volt, nem a szorosabb értelemben vett politikai tevékenység terén kereste az előkelő társadalmi helyzettel járó fokozottabb kötelességteljesitést nemzete előhaladásának munkálásában. Az egyéniségének és hajlamainak megfelelő hivatást halhatatlan Széchenyink reformeszméi köréből abban az intelemben találta meg, amely tudományos életünik és közművelődésünk fejlesztésében jelölte ki nemzetünk fenmaradásának és a civilizált világ közösségében hivatásához méltó érvényesülésének leghathatósabb biztosítékát. Ennek átérzése szólitotta el Apponyi Sándort már ifjúkorában a diplomáciai pálya mozgalmas világából a tudományos búvárkodásnak abba az elvonult, zajtalan munkakörébe, m<e* ly T et élete végéig lankadatlan kitartással és soha ki nem merülő áldozatkészséggel töltött be, mindig azt a célt tartva szeme előtt, hogy munkájának legértékesebb eredményeit nyilvános közművelődési intézményeink gyarapitáNAPLÓ XXXT. 4?
