Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.
Ülésnapok - 1922-394
172 A nemzetgyűlés 394. ülése 1925. évi március hó 19-én, csütörtökön. egyszerűnek és hogy akkoriban még nem ugy értékelték a mentelmi jogot, mint értékelik ma (Sándor Pál: Nem volt pártkérdés! — B. Kaas Albert: Ma sem! Attól függ, kiről van szó! Mindenkinek egyéni lelkiisemereti kérdése! Ebben nem kérek tanácsot!), arra vonatkozólag legyen szabad felhívnom a figj^elmet egy utólag produkált dokumentumra. Tisza István gróf — mint az most utólag- kiderült, amennyiben Tisza István személyére vonatkozólag most bizonyos iratokat adnak ki — akkor egy levelet irt Balogh Jenő akkori igazságügyniinisterhez. Ebben, közli vele a tényállást, átküldi az iratokat és azután gróf Tisza István, Magyarország ministerelnöke, aki akkor természetszerűleg fokozott mértékben felelős volt a közrendért, mert hiszen háborús állapotban voltunk — 1914 őszén történt ez az eset —, ezt irja (olvassa): „Gondolom, Te is azt a meggyőződést fogod belőlük meri tani, miszerint evidens rosszakarattal egészen frivol haszontalanságért heree-hurcázzák meg őket" — nevezetesen a letartóztatott képviselőket —. „Azt hiszem, ilyen dolgokért igen bajos a mentelmi jog soraiméért a felelősséget viselni". Tehát háború idején halállal büntetendő felségárulással konstruált vád alapján történt eljárás közben gróf Tisza István ministerelnöknek aggodalmai voltak, viselheti-e a felelősséget ilyen körülmények között a mentelmi jog megsértéséért. De viselnie kellett, mert hiszen az adott viszonyok között a báni kormányt nem dezavuálhatta, kénytelen volt álláspontját magáévá tenni és felmentést kérni. Ez volt a Budiszavljevics-féle eset. A Beniçzky-féle esettel nem kivánok hoszszasabban foglalkozni, mert hiszen ez az eset még itt él mindannyiunk tudatában. Csak annyit legyen szabad felidéznem emlékezetükbe, hogy Beniczky esetében statárium lévén hirdetve, szintén halállal büntetendő lázadás miatt indult meg az eljárás. A Ház nem ült együtt a kormány intézkedett saiát felelősségére és azután felmentést kért a Háztól a mentelmi jog megsértéséért. Hogy helyesen, jogosan, vagy jogtalanul járt-e el a kormány, azt ebben a pillanatban nem vitatom; akkor kifejtettem a magam álláspontját erről a helyről. Mindezek egybevetése alapján talán fel szabad álli tanom azt a tételt, hogy ezek a precedensek, ezek az analógiák talán mégsem megfelelők a jelen esetre. Eltekintve a tényállástól, ahol az országos érdek mindig halállal bünteteendő bűncselekményekkel történő megzavarása volt a közrendnek. Én csak arra mutatok rá, hogy ezekben az esetekben a mentelmi jog félretétele nem alárendelt hatóságok részéről történt, hanem a kormány részéről és történt olyankor, amikor az országgyűlés nem ült együtt, vagy amikor az országgyűlés szünetelt. És ami még a legfontosabb, sohasem vitatták azt, amit a t. előadó ur vitatott, hogy nem történt mentelmi jogi sérelem. Azt mondották: igenis, meg van sértve a mentelmi jog, de magasabb állami érdekből kénytelenek lévén intézkedni (Strausz István: Indoknl+ók!), idejövünk a Házhoz, bejelentjük és kérjük eljárásunkra a felmentést. Azt hiszem, nagy különbség van (Sándor Pál: Milyen visszaesés! Rémséges visszaesés!) ezen eset és azon precedensek között, amelyekre az igen t. előadó Ur hivatkozott. Előttem a tényállás teljesen tiszta. Függetlenül attól a kérdéstől, joggal történt-e elzárás-büntetéskiszabás, hogy Schandl tanácselnök ur törvény szerint járt-e el, ez nem kérdéses. Háromnegyed órai gondolkozási idő után, amikor már tudta, hogy a rendzavaró Rupert Rezső nemzetgyűlési képviselő, nem azt tette, hogy felfüggesztette volna határozatának foganatbavételét és kikérte volna a nemzetgyűlés határozatát, hanem indulatától vezettetve, foganatba vette a szabadságvesztésbüntetést. Ha ez nem megsértése a mentelmi jognak (Sándor Pál: Akkor nincs jogsértés!), akkor nincs mentelmi jog és akkor lehet, hogy a mentelmi jog fölösleges, lehet, hogy a mentelmi jogra nincs szükség, de akkor ne méltóztassék esetenként áttörni ezt az alkotmányjogi garanciát, hanem méltóztassék egy bátor gesztussal kimondani, hogy a mentelmi jogot pedig megszüntetjük. (Nagy Emil: Ez túlzás!) Én evvel be is fejezhettem volna felszólalásomat, ha az igen t. előadó ur beszéde végén bizonyos lirikus hangokat meg nem ütött volna és nem beszélt volna a birói tekintélyről és a birói függetlenségről, mint olyan érdekről, amelyet feltétlenül meg kell védeni. (Zsirkay János: De mindenütt feltétlenül!) Még a becsületbíróság határozatával szemben is. (Zsirkay János: Azzal is! De akit renegátnak mondottak, az nem jogosult rólam kritikát mondani. Arra én büszke vagyok. Az engem nem érdekel, csak figyelmeztetésül mondtam! — Nagy Emil: Ezek elvi kérdések! — Strausz István: Ki akarja forgatni a dolgot, aki elvi kérdésnek tekinti ezt! — Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek, képviselő urak! Zsirkay János képviselő urat már másodízben vagyok kénytelen rendreutasítani. (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Rassav Károly: T. Nemzetgyűlés! Én már a tárgyalás során, a bizottság jelentésének olvasása közben is felvetettem önmagamnak* a kérdést, hogy hogyan lehetséges az, hogy a mentelmi bizottság tisztelt előadója, aki jogászember, egy ilyen világos tényállás mellett is vállalkozik annak a kimondására, vagy igazolására, hogy mentelmi jogsérelem ebben az esetben nem forog fenn. (Sándor Pál: Érthetetlen!) Én azt hiszem, nem járok messze az igazságától, amikor ennek magyarázatát abban keresem, hogy a mentelmi jog kérdésének megvizsgálásánál csak a mentelmi jogi szempontokat lenne szabad vizsgálni és nem lett volna szabad idegen szempontokat belekeverni a dologba. (Ugy van! Ugy van! half elől.) Ebbe az ügybe pedig az ügy tárgyalásától kezdve belekeverte tett az az idegen motívum, amelyet az igen t. előadó ur is emiitett. Az egész tárgyalás során odaállittatott mint a mentelmi joggal parallel védendő érdek — ami nem volna baj, mert elfogadom —, de egy olyan érdek, amely szembekerülhet a mentelmi ioggal: a birói tekintélynek és a birói függetlenségnek a kérdése is. (Ugv van! Ugy van! jobbfelöl.) Ez a szempont volt az, amely dominálta ennek az ügynek egész tárgyalását, amely a bizottság jelentésében hangot kapott és amely több-kevesebb nyíltsággal az igen t. előadó ur beszédében is kifejezésre jutott s végeredmérvben konkludált egy olyan szerencsétlen megállapításban, ahol a mentelmi jo<>-ot önkényesen szembeállította a bírói tekintéllyel és kijelentette, hogy a kettő közül a menelmi jognak kell deferálnia, a mentelmi jogot degradálta eg*y kevésbé fontos érdeknek, mint amilyen a, bikói tekintély megóvásának kérdése. Ez a szellem vonult végig az egész tárgyalás során. Mingyárt az ügy megiadulásánál, a mentelmi ügy alapjául szolgált incidens
