Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-391

À twmzetgyiUés 39Ï. ülése 1925. évi március hó 13-án, péntekért. 93 s amelyek ezeknek a hitbizományi birtokoknak megkötöttségét akarják megszüntetni. A kormányelnök ur állandóan visszautasítja ezeket a javaslatokat (Erdélyi Aladár: Házhatározat van rá!), pedig a hitbizományok íentartása a régi, Magyarországon csak azért volt indokolt, mert nemzetiségi területekre nyaltak át, és igy akarták a nemzeti eszmét megmenteni, de színtiszta magyar területeken a hitbizományi birtokok fentartását én a magyar faj szempontjából nemzeti szerencsétlenségnek tekintem. Igen t. Nemzetgyűlés! Az a pénzügyi politika, amelyet különösen az eddigi pénzügyimnister urak folytattak, oda vitte az országot, hogy ma három halálozási eset áll rendelkezésemre, mind a hármat a Rokkant Újságból vágtam ki. (Halljuk! balfelől.) Egy Szigeti nevű munkás egész családját kiirtotta Szegeden. Azután egy másik rokkant: Kelemen András mindkét lábára amputált rokkant, 32 éves, több gyermek atyja, öngyilkos lett. Feleségének levelet hagyott hátra, amelyben azt irta: „Rapportra megyek az Ur Isten elé, ne haragudjatok rám!" A harmadik, Hubán József 25 éves hadirokkant, aki a Dunába ugrott; már háromszor ugrott a Dunába, de a rendőr megmentette, és ő megátkozta azt a rendőrt, aki megmentette az életét. Kelemen x\.iidrásnak igaza van, amikor az írja, hogy rapportra megy az Úristen elé. Én azt mondom, hogy az ilyen 100%-os rokkantnak nem az Úristen elé kell rapportra menni, hanem a kormány és az igen t. uépjóléti minister ur elé és azt kel] tőlük kérdeznie: Hogyan van lelkiismereted, hogyan tudsz aludni és hogyan tudsz egyáltalában élni, amikor egy 100%-os hadirokkantnak, akinek 5—8 gyermeke van, havonta 200.000 koronát adsz, amelyből levonások történnek és amelyből önmagamat sem tudom fentartanil Én azt hiszem és bizton tudom, hogy ezeknek a hadirokkantaknak kétségbeesése és sikol1 <% Sít önöknek is fáj (Erdélyi Aladár: Egészen bizonyos!) és önök is látják, hogy a háború áldozatairól nem történik kellő gondoskodás. A lapokban olvastam, hogy Németországban a költségvetési összeg 22%-át a háború gondozóttaira fordítják, ezzel szemben a mi kormányunk az uj költségvetésbe alig 4 millió aranykoronát vett fel és ezek az emberek olyan ellátásban részesülnek, hogy egymás után dobják el maguktól az életet és keresik a halált, mert nem tudnak megélni, a legnagyobb nyomorban és szenvedések között tengődnek. Én ismételten arra kérem a kormányt és a népjóléti minister urat, hogy amíg a mostani zavaros politikai viszonyok között ezt a kérdést törvényhozásilag rendezni lehetne, addig is tegye a minister ur ezt a kérdést konszideráció tárgyává, rendeleti utón rendezze a hadigondozottak ügyét, emelje'fel és valorizálja dijaikat, mert 100%-os hadirokkanttól azt kívánni, hogy havi 150— 180.000 koronából többgyermekes családjával megéljen, egyenlő ezeknek az érdemes embereknek gyilkosságba kergetésével. A kormánynak pedig az a kötelessége, hogy ellenőrző hatalmát gyakorolja és az egyik szemét, különösen a nagyobbikal és jobban látó szemét tartsa azokon, akik nyomorúságban vannak, tartsa a hadigondozottakon, a munkanélkülieken, a munkát nem kapó emberek tömegén, a másik szemével pedig nézzen azokra, akik a magántulajdonnak olvan nagy részét szerencsések birni — beati possidentis! —, amelynek birtokában nem szorulnak rá a magyar állam segítségére és támogatására. Mi a földmives szegénység nyomorúságát nem azért hozzuk ide, hogy a minister ur egy szép jelzővel, egy epithcton ornans-sal azt mondja, hogy bolsevik vizeken evezünk, hogy kommunista tanokat hirdetünk, ellenkezőleg, azért hozzuk ide, hogy figyelmeztessük az igen t. kormány tagjait, hogy ebben a társadalmi osztályban nagy baj van, nagy a kétségbeesés, a minister ur, tegye meg az intézkedéseket, mert az ilyen megtett intézkedésekkel természetes dolog, hogy a társadalom sebe begyógyul és az a nyugalom, az a békesség, az a rend — lehet jogrendnek is nevezni —, amely egy ország boldogulásának első alapfeltétele. el lesz érve és akkor a politika és a politikusok megtették a maguk becsületbeli kötelességüket. Igen t. Nemzetgyűlés! A hadirokkantak nyomorúsága és szenvedése mellett meg kell említenem még egy nagy mulasztását is a kormányzatnak. Emlékezünk arra, hogy amikor a világháború folyt, hány szegény, derék magyar legénynek ambíciója volt, hogy minél jobb katona legyen, hányan pályáztak arra, hogy elnyerjék a kisezüst, nagy ezüst, és arany vitézségi érmet. (Ugy van!) Zilahy Lajos költő barátom gyönyörű, halhatatlan költeményt irt „A nagy aranyérem" címmel, amelyben le A

r

an irva hogy egy szegény magyar zsellér napszámosfiu, hogy mellén a.vitézségnek ez a csodálatos szignuma, fényessége tündököljön, odadobja magát a halálnak és elpusztul; ezzel nagy dolgot követett el, nagy sikert ért el a hadsereg, de már csak a halott Nagy István vagy Fekete Péter mellére tudták a nagy aranyérmet feltűzni. Ilyen emberek, ilyen önfeláldozó nagy katonák hősiességének volt köszönhető, hogy 1914-től 1918-ig magyar területre ellenség nem tudta betenni a lábát, mert a magyar katona mindig megállotta a helyét é.a legökéletesebb katona volt a világháborúban. És ígérték is neki — maga a katonai parancs uokság s az akkori kormányok —, hogy a kisezüstérmeseknek 7 és fél aranykoronát, a nagy ezüstérmeseknek 15 koronát fognak adni havonta, az aranyérmeseknek pedig, ha jól emlékszem, 20 koronát. Én mi történt? Bár a múlt esztendőben is az indemnitási vita folyamán kértem a minister urakat indítvány formájában, hogy legalább 10 százalékig valorizálják ezeket az érempótdíjakat (Strausz István: Papírpénzt sem kapnak!), egyáltalában nem valorizálják ezeket és mint hallom, amint Kunágotán panaszolták nekem a hadiérmesek, most megtörtént, hogy egy félesztendő óta abszolúte semmit sem fizetnek ki. Hogyan legyen akkor tekintélye a magyar államnak (Strausz István: A királynak! A királyi szónak!) hogyan legyen tekintélye az igen t. kormánynak, hogyan legyen tekintélye a királyi szónak, habár annakidején megígérték, _ hogy ezeket a hőstetteket anyagilag is megjutalmazza, elismeri és méltányolja a magyar államkassza, most mégis azt látják, hogy képviselők kéréseinek, intervencióinak és javaslatainak ellenére a kormány ezzel nem törődik és ezt a néhány ezer embert — mert ugy gondolom, nem olyan nagyszámú ez a kitűnő társaság — odadobja martalékul a lemondásnak és a kétségbeesésnek és nem adja meg nekik azt 7 és fél, 15 és 20 aranykoronát, amelyért megdolgoztak és amelynek megadását a

t király és az akkori kormányok is megígérték és parole d'honneur-jüket, becsületszavukat adták rá. Én arra kérem az igen. t. pénzügyminíster urat — akit közélelmezési ministersége korából a legnagyobb tisztelettel is-