Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-378

82 Â nemzetgyűlés 378. ülése 1925. hoz szükséges cikkek birása. Megdöbbentő az a kép, amelyet a vidéki kórházi igazgatók soraiból csanka-magyarországi kórházaink felszerelésére vonatkozóan nyertem. Azt irja az egyik legnagyobb dunántúli közkórház igazgatósága, hogy a gazdasági leltárfelszerelésekben megdöbbentően szomorúak a viszonyok. Csupasz matracon, vagy szalmazsákon kell a betegeknek feküdniök, mig a szennyes lepedőket kimossák. Az ágytakarók rongyosak, nem védenek a hideg- ellen, és a matracok lyukasak lévén, azokból kihull a drága lószőr, mert már nem fogja a tü és a cérna. Az üzem zavartalan viteléhez momentán szükség volna 2000 lepedőre és törülközőre, 500 párnahuzatra, 100 takaróra, 500 alsóruhára, vagy e helyett 160 méter matracvászonra. Ez pedig körülbelül 30.000 aranykoronába kerül, azaz közel félmilliárd papirkoronát emésztene fel. Egy másik dunántúli kórház pavillonjai, épületei hihetetlenül tatarozatlanok, a raktárak üresek, felszerelés nincs, az elmebetegek majdnem meztelenül járnak, mert a békében még a kórház, ruházta őket, sőt hozzátartozóik is szívesen járultak hozzá a ruházatukhoz, most pedig a beszállítottak hozzátartozói lehúzzák a betegekről a ruhát, mert arra szükségük van az otthonmaradottaknak is. Egész sorozata áll előttem azoknak az ada-t toknak, amelyekkel ezt a kérdést tovább tudnám rajzolni, .de célom nem a hangulatkeltés, hanem azt akarom elérni, hogy lássuk meg a bajokat teljes nyíltságában, érezzük meg azt a felelősséget, amely ránk hárul ezknek a bajok megoldása körül és keressük meg ezeknek a kérdéseknek minél hamarabb gyógyitási módját. A betegek gyógyításánál igen fontos dolog az élelmezés kérdése (Ugy vaji! Ugy van! a jobboldalon.) és az élelmezésre vonatkozóan is megdöbbentő adatokat kapunk. Többek között o«t irja itt egyik dunántúli kórház igazgatósága — szórói-szóra idézem szavait—(olvassa): „Az állandó pénzszűke arra késztetett, hogy az élelmezésben az adagolást mennyiségre és miuöségre lecsökkentsük". Egy másik, alföldi kórház vezetőiének sorai szerint „jelenben a Kórház teljesen pénz nélkül állván, nem "tudj a a legszükségesebb élelmicikkeket sem beszerezni, más nagyobb beszerzésekről pedig sző sem lehet." Valamennyi között legmegdöbbentőbb a következő értesítés, amely szintén egyik dunántúli kórházból származik. (Olvassa): „A .iöveddem elégtelensége miatt ä kórház épületén a legszükségesebb javításokat is el kellett halasztani, a. betegek élelmezését pedig hosszabb időn át olyan szűk adagokra kellett szorítani, hogy az a beteg, aki nem tudta kivülről magát élelmezni, a szószoros értelmében éhezni volt kénytelen." T. Nemzetgyűlés! A betegellátásra vonatkozóan is ugyanezek az adatok. A betegellátás gyakorlói az orvosokon kivül az ápolók és az ápolónők. Az ápolónői kérdéssel külön akarok majd foglalkozni és fel akarom hivni a mépjóléti minister ur megértő figyelmét ennek a kérdésnek minél sürgősebb megoldására. Most csupán azokat az adatokat olvasom fel, amelyek azt a helyzetet vázolják, amelyek a vidéki kórházakban az ápolószemélyzet alkalmazása körül ma fennállanak. Az egyik alföldi kórházból azt az értesítést veszem, hogy az ápolónők képzetlenek, rosszak, mert a kis fizetés mellett jóravalókat nem lehet kapni. Egy másik kórházból azt irják, hogy kénytelenek világi ápolónőket alkalmazni, kik nem maradnak meg? évi február hó 18-án, szerdán. hosszabb ideig, mert vidéken nem találják meg a nagyvárosi szórakozást. Ezek alig vannak kiképezve és ugy fegyelmezettség, mint magatartás szempontjából sok náluk a kívánni való. Egy másik kórházban az alkalmazottak ^ fizetése olyan csekély, hogy ezért az ápolói és szolgai állásokra senkit sem lehet kapni, miért is e teendőket főkép a nyugodtabb elmebetegekkel végeztetik el. Azt hiszem elég ezekből a szomorú adatokból ennyi. Inkább foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy miként lehetne ezeken a szomorú állapotokon segiteni? Az én véleményem az, hogy a kérdés megoldásának csak egyetlenegy módja van, ez pedig az: a népjóléti minister ur ép ugy, miként Budapest főváros közkórházainál már lehetővé tette, a vidéki betegápolási díjak megállapításánál is engedjen szabad kezet a vidéki kórházak igazgatóságainak, akik az I ápolási díjak megállapításánál a helyi viszonyoknak megfelelő kategorákat állítsanak fel. Teljesen igaza van a népjóléti minister urnák 1 abban, hogy a szegényjogon ápolt betegekre nézve az ápolási díjat ugy akarja megállapítani, hogy az minél alacsonyabb legyen. Ez olyan összeg legyen, amely a szegényjogon ápolt betegeknél tisztán az élelmezéssel és gyógyszerrel való ellátásának készkiadásait fedezze. A többi betegekre az én véleményem szerint ismét kategóriákat kell felállítani. A második kategóriába tartoznának a munkásbiztositó tagjai s kevésbé tehetős betegek, akiknél az ápolási díjban az egyéb ellátási, utánpótlási díjak, mint például fehérnemű, ruhanemű, ágynemű és egyéb általuk használt tárgyak utánpótlási dijai is bepne volnának. Végül harmadik kategóriába soroztatnáiiak^a teherbírók és vagyonosok, akiknek ápolási díja oly magas összegben állapittatnék meg, hogy ezekben a díjakban még az ápolási éa orvosi munkadíja is bennef ogialtatnék. Véleményem ugyanis az, hogy ezen közintézmények közös kórtermeiben a fentartókiiak — de hangsúlyozom: egyedül csak a fentartóknak és az orvosoknak nem — joguk van ahhoz, hogy az, orvosi munka árát is megkérjék és megtéríttessék. Ha a népjóléti minister ur) ezt az egyszerű megoldási módot keresztülviszi, akkor a kórházi állapotok javulni fognak és akkor ezeknek az intézményeknek sorsa^ melytől függ nagyrészt Magyarország jövendőjének kérdése, valamint nyugodt fejlődésük biztosítva lesz. A nyugodt munka érdekében a közkórházi orvosok és tisztviselők helyzete az állami tisztviselőkével azonos jogi viszonyban oldandó meg. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban még egy kérdést is a népjóléti minister ur elé akarok hozni, ez pedig — mint előbb emiitettem — a betegápolás kérdése. A háború előtti időben a betegápolás meglehetősen biztosítva^ volt! Magyarország minden kórházában bőségesen voltak különböző rendi testvérek, nővérek, akik minden tekintetben, ugy fegyelmezettség, szolgálatkészség, képzettség, mint elsősorban erkölcsi felfogás dolgában — hiszen ez volt rendjüknek az alapja —, hivatásuk magaslatán állottak. Sajnos, a komunizmus .fellépte ezeket a rendeket Magyarországból elijesztette. Ma ezekből a különböző rendi nővérekből nagyon kevés van a kórházakban, úgyhogy magunknak kell a kórházakat, klinikákat, nagy egészségügyi intézményeket betegápolónőkkel ellátnunk. Ezidőszerint egyetlenegy intézmény j van Magyaroszágon hivatásos ápolónők kép1 zésére, ez a Vöröskereszt Egyesület, amely ál-