Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-378
80 A nenmeigyülés S78. ülése 1925. nagyon jól emlékszünk — azokat a virágbokré- ! tás és zeneszóval habomba induló menetszázadokat, amelyeknek azt az Ígéretet tettük, amikor elbúcsúztunk tőlük, hogy ők csak nyugodtan _ menjenek el, tegyék meg a kötelességüket, majd a nemzet hálás lesz velük és hátramarádottaikkal szemben. Ezek közül igen sokan idegen rögök alatt álmodoznak a nagy Magyarországról és álmodoznak arról, hogy a hátramaradottak itthon el vannak látva. Közülük igen sokan bénán, csonkán, testileg, lelkileg megtörve vonszolják életüket és ez a nemzet még mindig adós maradt. Én nem a népjóléti minister urat okolom» inkább a gazdasági viszonyokat, de mégis azt mondom, hogy a nemzetgyűlésnek nem kérnie, hanem követelnie kell a kormánytól, hogy a pénzügyi fedezetet teremtse elő és bocsássa a népjóléti minister ur rendelkezésére. Ha pedig a költségvetésben a meglevő adókból nem talál reá fedezetet, akkor alkalmas volna erre a célra a háborúban részt nem vett egyének megadóztatása, alkalmas volna az autóadó és az, amiről most oly sokat beszélnek, a rádióból befolyó jövedelem is. Még elég sok tétel volna, amire a népjóléti tárca keretében kitérhetnék, de vannak még utánam is sokan, ezeknek is munkát akarok hagyni ezen a mezőn. Én azt látom, hogy. a magyar állam, a magyar társadalmi, a m agyaigazdasági élet még mindig ezer és ezer sebből vérzik. Hiszen egy vesztett háború, egy proletárdiktatúra és megszállás után ezen nem is csodálkozhatunk, inkább azon csodálkozunk, hogy teljesen meg nem semmisültünk. Hogy meg nem semmisültünk teljesen és hogy felfelé kapaszkodunk a lejtőn, ezt két dolognak tulajdonitom. Az egyik a magyar nemzet csodálatos államalkotó ereje, a másik ok pedig a mi dicsőséges történelmünk tanulságából vonható le és ez az, hogy a nagy idők mindig megtalálták a maguk nagy embereit. Én Bethlen István gróf ministerelnök urban látom azt a gondviselésszerű államférfiut, akit a_ népek sorsának intézője nekünk adott, hogy e szegény nemzetet a mélységből felemelje és mivel iránta és nagytudásu és nagy jóakaratú kormánya iránt bizalommal viseltetem, a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? * Héjj Imre jegyző: Barla-Szabó József! Barla-Szabó József: T. Nemzetgyűlés! Qberhammer Antal t. képviselőtársunk a megoldandó szociális feladatok igen nagy területét tette megfigyelés és birálat tárgyává. Én nem akarok ilyen nagy területet érinteni, csupán egy kérdéssel akarok részletesen és behatóan foglalkozni, és ez a kórházügy. Azért hozom ezt a kérdést részletesen elő, mertaz a véleményem, hogy a közegészségügy kérdésének tulajdonképen fundamentuma, tengelye épen a kórházügy. A prevenciónak, a megelőzésnek is szerintem teljesen a kórház nagy munkájának tanulságain kell felépülni, mert innét visszük át a bajok megelőzésére a leszűrt tapasztalatokat az életbe. Ha a kórházügy ismertetése kapcsán talán olyan sebeket is tárok fel, amelyeket látni mindanyiunknak fájdalmára esik, de ugy érzem, ezt kötelességem megtenni, mert különben nem tudunk gyógyítani, ha ezekhez a sebekhez hozzá nem férkőzünk, ezeket észre nem vesszük, meg nem nézzük. Magyarországon a kórházügy kiépítése erősebb lendületet mindössze pár évtizede nyert és évi február hó 18-án, szerdán. a háború alatt történt meg az az igen fontos hitézkedés, hogy a közkórházak vezető orvosi poziciónál (Az elnöki széket Scitovszky Béla foglalja el.) az illető kórházat fentartó testület, vagy törvényhatóság kinevezési, helyesebben betöltési joga némi megszorítása alá került. Ekkor történt ugyanis az a változás, hogy ezóta a törvényhatóságok vezetője a kórházak igazgatóját, vezető főorvosait csupán az Országos Közegészségügyi Tanács meghallgatása és annak előterjesztése után nevezhette ki. Korszakalkotó ez az intézkedés, mert azóta állanak a kórházak osztályai élén kiváló szakemberek és ezóta^ van kizárva annak lehetősége, hogy a kórházak vezető pozicióinak betöltésénél tisztán protekció, befolyás érvényesülhessen. A kiváló vezetés eredményeként szaporodott meg Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, Makó, Győr kórházaiban a fekvő betegek osztályainak száma. Miként az előbb is mondottam, az én véleményem az, hogy a népbetegségek elleni küzdelem igazán csak ugy vehető fel, ha a kórházügyet a maga egész terjedelmében tökéletesen és minden mellék-gondolattól mentesen szakszerűen oldjuk meg, s ha az itt leszűrt tapasztalatokat átvisszük az életbe. Ezen tapasztalatoknak az életbe való átvitelére legnagyobb segítségül a sajtóra van szükségünk. Nagyon jól mondotta ezt az elmúlt hetekben a Rockefeller intézet ideérkezett igazgatója, Selskar M. Gunn —, hogy a sajtó nélkül a megelőzés tudományát a mindennapi életbe, a tömegek vérkeringésébe átvinni nem lehet. A tömegeknek^ higiénikus nevelése csak a sajtó által érhető el. A sajtó Amerikában naponta hasábokban foglalkozik az egészségügyre ártalmas dolgokkal és felhívja az embertömegek figyelmét arra a harcra, amelyet a mindenünnen leselkedő bajokkal szemben mindnyájunknak meg kell vívnunk. Én bízom benne, hogy a magyar sajtó a jövőben ezekkel a kérdésekkel behatóbban foglalkozik, mint eddig. Már az utóbbi időben is tüneteit látom annak, hogy az egészségügyi kérdéseket a sajtóorgánumok megfelelő formáiban szívesen felkarolják. Ma a kórházügyben az a helyzet, hogy a kórházi üzemek fentartása, a kórházak fennmaradása szükséges anyagiaknak helytelen megszabása folytán úgyszólván lehetetlenné válik. Erre elég például felhoznom azt, hogy a múlt év közepén a főváros tanácsa kénytelen volt megszüntetni a 820 ágyas Zita-kórházat, most pedig a főváros tanácsa egy másik kórháznak: a Telepi uccai kórház bezárásával foglalkozik. Ugyancsak a sajtóból tudjuk, hogy az Apponyi Poliklinikát fentartó testület a közeli napokban a népjóléti ministerium elé járult azzal, hogy adjon sürgős segítséget, mert másképen kénytelen lesz kórházi és ambuláns gyógyító üzemét beszüntetni. Egy másik magánjellegű kórháznak, a Vörös Kereszt kórháznak az elmúlt években való tengődése szintén a szomorú viszonyok következménye. A vidéki kórházaknál is lépten-nyomon látjuk ezt a nehéz helyzetet, azt a tengődést, amely működésüket ma már. úgyszólván lehetelenné teszi. Azokat az adatokat, amelyek kórházaink mai helyzetére vonatkoznak, nem saját megállapításaimból veszem, mert kötelességemnek tartottam, hogy ide a legilletékesebb helyeken beszerzett adatokat hozzak. Épen azért az ország 36 nyilvános jogú, vagy közkórházához fordultam. A kórházak igazgatóságát kértem