Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-378
50 À nemzetgyűlés 378. ülése 1Ö25. évi február hó 18-án, szerdán. juk. Hiszen, csakhogy egyet einlitsek, ha bemegy egy szegény ember, vagy bárki is a ministe riumba : „A minister ur lakásügyben nem fogad!"; „Az államtitkár nr lakásügyekben nem fogad!"; „A ministeri tanácsos ur lakásügyekben nem fogad!"; a birokhoz bejutni szegény embernek lehetetlenség. Ezeknek a szempontoknak, mondom, nem ôzabad énen a népjóléti ministeriumban érvényesüknek. Itt nem lehet bürokrácia, itt nem lehet elzárkózottság, hanem kell, hogy ezt a mij nisteriumot minden embernek hozzáférhetővé tegyük, minden ember, aki gyámolitásra szorul, ebben a ministeriumban védelmet találjon. Azt tapasztalom, hogy a népjóléti ministeríum jelentőségét a mi kormányunk nem ismeri fel eléggé. Azt a pusztítást, amelyet a háború végzett anyagban, felfogásom szerint mi valahogyan csak ki fogjuk heverni; de azt a pusztítást, amelyet a háború és a háború utáni forradalmak végeztek az emberben, az ember erkölcsi felfogásában, az ember egészségi állapotában, tehát magában az emberanyagban, helyrehozni sokkal nagyobb, sokkal nehezebb fiiadat lesz. (Vass József munkaügyi és népjóléti minister: IJgy van) Ez a feladat hárul a népjóléti minister úrra. Ez a feladat pedig fontos feladat, amelyet nekünk meg kell oldanunk, mert hiába mentünk anyagot, hiába mentünk minden értéket az országban, ha nem tudjuk megmenteni magát az embert, akkor kárba vész a munkánk, kárba vész a fáradság és értéktelenné válik részünkre az anyag, amelyet más ministerinmok esetleg megmentenek. (Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Ez Így van!) Hiszen azok közül, akik a harctéren voltak, nagyon kevés percent jött haza egészségesen, minden ember úgyszólván beteg ebben az országban. Mindenik emberben, aki a harctéren volt, aki a háború gyötrelmeit átszenvedte, valami betegség csirái lappanganak és csak idő kérdése, hogy mikor vesznek rajta erőt és mikor nyomják el azt az embert A háború utáni leromlott gazdasági és szociális bajaink és viszonyaink, a hiányos táplálkozás, a rossz lakás, az alacsony munkabérek, a nagy munkanélküliség, a keresetképtelenség csak fokozzák és fejlesztik az emberher már a háborúban, a harctéren szerzett belegségek csiráit, és csak előmozditják, gyorsítják ezek hatását az ember egészségére, szervezetére. A mai ember, a háború viselt ember ellenálló képessége gyenge, szervezete minden betegség*, minden baj iránt fogékony, nem tud i ellenállani a ragályos betegségeknek, a szenvo I (léseknek, a nélkülözéseknek. A minister ur volt szíves itt nekünk statisztikát bemutatni s a statisztikából csak egy pont volt olyan, amely valahogy még biztató. valahogyan még elfogadható és. ez aa elhalálo } zási statisztika. A statisztikai kimutatás sze j rint ez az egy tétel az, ahol nincs nagy vissza esés, ahol nines nagy romlás a békebeli évek- j kel szemben. Az én felfogásom szerint ez is I csak látszólagos dolog, mert tulajdonképen itt ! is óriási visszaesések vannak. Az elhalálozási ! statisztikánk épen olyan rossz, mint a nép ! betegségi statisztikánk, épen olyan rossz, mini a születési statisztikánk, olyan, rossz, mint a csecsemőhalaudósági statisztikánk. Mert tudni kell azt, hogy a mai elhalálozási statisztikában a gyermeknépesség, a gyermekek száma, épen az elmaradt születéseknél fogva, csak aránylag kisebb százalékban van képviselve. A háború előtt a halottaknak 44—la százaléka 7 évnél ' I Piatalabb volt. A háború előtt a mai területen átlagosan 174.000 volt u halottak száma, ebből 78,000 volt 7 éven aluli, tehát 44*5 százalék, Ezzel szemben most átlagosan 162.000 a halottak száma, ebből 61.000 esik 7 éven aluliakra, tehát mindössze csak 35*5 százalék a 44 és 45 százalékkal szemben. Kbből világosan látható hogy a halálozási statisztikánk is nagyon I«~ romlott, mert jazt a százalékot, amely a gyermekeknél hiányzik, vagy látszólagos javulást mutat, fel mutatják a felnőttek, a 7 éven felüliek. Ha hozzáadjuk a jelenlegi statisztikánkhoz ezt a pluszt, akkor meggyőződhetünk róla, hogy, bizony, az elhalálozási statisztikánk ts nagy visszaesést mutat. T. Nemzetgyűlés! Az előttem szólott képvi «elő urak, de maga a minister ur is, bemutatta itt az egész ország területére vonatkozólag statisztikai adatait, amelyekből arra lehetne, kö j vetkeztetni, hogy a városokban, ahol tehát na gyobb a kultúra, ahol talán jobbak a viszonyok, a lakás- \*agy építkezési viszonyok, ahol talán tisztább és pormentesebb az ucca, talán jojbb lesz a helyzet ig. Tévedés. Én nem akarok Ismétlésekbe bocsátkozni, azért az előbb említett felfogással szemben méltóztassék nekem megengedni, hogy én viszont bemutassam, hogy az országos visszaesésekkel szemben milyen a helyzet magában a fővárosban. Ha ezt figyelemmel kisérjük, akkor egyenesen kétségbe kell esnünk, mert ha valami kedvező jelenséget tapasztalunk az országos átlagos betegségi vagy elhalálozási statisztikában, akkor nrra a meggyőződésre jutunk, hogy a fővárosban még ez a helyzet sem áll fenn. Mert mit mutat a statisztika? A főváros hivatalos statisztikai adataiból veszem az ismertetendő adatokat: 1921-ben augusztus hó 31-éig 12.829 ember halt meg, 1922-ben már 13.629; 1923-ban egy kis javulás állott be, mert 12.978 volt az elhaláíozottak száma; 1924-ben már újra visszaestünk az előbb emiitett éveknek mélyen alája, mert 1924 augusztus^ 31-éig 13.442 volt az ellialálozottak száma. Kétségbeejtő, ha azt vesszük figyelembe, hogy a tüdő vész, a giimökor milyen pusztítást vitt véghez, milyen nagy számmal van kénviselve az elhalálozottak között. Sokkal rosszabb Itt az arány, mint az egész országban, mert 1921-ben 12.829 elhalálozott közül 2992 tüdő vészben pusztult el. tehát 17*8 százalék, 1922-ben 17 százalék, 1923-ban 18-8 százalók, 1924-ben 19-2 százalék pusztult el tüdővészben. Méltóztatnak figyelemmel kisérni ezeket a | számokat? Akkor meggyőződik róla a t. Nem[ zetgyülés és láthatja, hogy itt nem lehet beszélni tüdővész elleni küzdelemről, nem lehet arról beszélni, hogy itt valahogyan javulás mutatkozhatnék, mert a íegszonmrubb az, hogy a statisztika állandó felfelómenő tendenciát mutat, amely szerint az 1920. évi 17-8 százalékkal «zemben 19*2 százalékra emelkedett a tüdő vésziben elpusztultak száma. Szomorú még — és ez is szociális helyzetünkre vet nagy részben fényt, részben pedig az erkölcsi állapotokra is — az öngyilkosok óriási módon megnövekedett száma. 1921 augusztus 31-éig 263 ember Jett öngyilkos. 1922-ben kissé javult a helyzet, amennyiben 2-vel kevesebb, vagyis 261 volt az öngyilkosok száma. Azóta azonban mindmáig fokozódik a szám, mert 1923-ban 229-re, 1924-ben pedig — ugyancsak augusztus 31-éig —' 317-re emelkedett az Öngyilkosok száma. Azt hiszem, hogyha a legutóbbi statisztikát közölhetném a t. Nemzetgyűléssel, akkor megdöbbentő látvány tárulna
