Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-382

264 A nemzet y miles 382. ülése 1925. évi február hó 26-án, csütörtökön. tudni befogadni. Csak bürokrata agy képes ezt befogadni és egyáltalán megkonstruálni, hogy ha én az állammal szemben illetéket vagyok kénytelen leróni, miért kelljen nekem ezt négyféle bélyeggel megcsinálnom, miért nem végezhetem el egyetlenegy bélyeggel, amelynek előállítása és adminisztrálása is sokkal kevesebbe kerülne és amelynek kapcsán nem lehetne a közönséget annyira agyongyötörni. Vannak még egyéb dolgok is, amelyekre egyszer már rá kell mutatni. Érzem ennek a témának rendkivül kényes voltát, de aki ismer engem és ismeri eddigi mentalitásomat, tudja nagyon jól, bogy azokban, amiket mondani fogok, semmi néven nevezendő személyi vonatkozás nincs, mert hiszen azokhoz, akikről szólok, engem nemcsak az egyéni, hanem az állampolgári tiszteletnek, sőt bizonyos alattvalói érzésnek is legbensőbb kötelékei, kapcsolnak. Az igazságot azonban meg kell mondani, és ha arról van szó, hogy egy ország tönkrement, hogy egy ország koldussá lett, akkor be kell szüntetni koldusoknál a bálokat. IIa egy ország odáig jutott, hogy fenmaradása ma már tisztán és kizárólag csak a külföld kegyétől, a szanálás »ikerétől függ. a szanálás sikere pedig, ugy látszik, kizárólag- csak attól függ, hogy azokat az adóterheket, amelyeket eddig ránk róttak, tudja-e fizetni ez az ország, akkor elérkeztünk ahhoz a momentumhoz, amikor tabula rasa-t kell csinálni és amikor a takarékosság terén meg kell mondani mindenkivel szemben szemtől-szembe azt, ami megmondandó. Igen jó forrásból tudom, hogy azokban az első időkben, amikor a jelenlegi Magyarország kialakulni kezdett, volt itt egy idegen államférfiú, egy idegen követ, aki jóindulattal ellelve irántunk, Magyarország sorsának akkori intézőihez barátilag bizalmasan igy szólt: ..Figyelmeztetem az urakat, ha a jóvátételtől meg" akarínak szabadulni — és ezt egy idegen államférfiú mondotta —, minden flancos külügyi képviselettől tartózkodjanak, a külföldre egyszerű, zsíros ^reverendáju református napokat küldjenek képviselőknek, akik majd ott sirnak, panaszkodnak, mert ha önök olyan nagy követségekkel állnak a külföld elé, amint az, a múltban szokásos volt, akkor mi odahaza nem tudjuk megértetni a mi népünkkel, hogy önök jóvététel fizetésére nem kötelezhetők, azzal a népünkkel, amely a háború óta viszont óriási adókat fizet." Ahelyett, hogy ezt a tanácsot megfogadták vona azok. akik kapták, csináltuk egyik flancos nagykövetségeket a másik utam sőt a legutóbbi időben, mint hallom, követségi palotákat vásároltak több helyen a külföldön, melyek milliárdokat emésztettek meg s a jóvátételt nem is kerültük el. Arra a külügyi eredményre, amelyet ezek a külföldi képviseletek elértek, én — egész őszintén megvallom — minden krajcárt sajnálok, mert azzal az eredménynyel szemben az a sok-sok milliárd, amelyet külügyi képviseletünkre fordítottunk, valósággal pazarlás, a Dunába hajigált pénz volt. Ezen tehát sürgősen feltétlenül segíteni kell. Azokat a költséges követségeket, amelyek milliárdokba és millárdokba kerülnek, meg kell szüntetni. Meg kell értenünk, hogy egyszerű, szegény parasztállammá lettünk, nem vagyunk többé a régi Magyarország, hogy ilyen luxust megengedhessünk^ magunknak. Viszonyainkhoz mérten olyan képviseletről kell gondoskodnunk, amely a kérdésnek ezt a részét, amely a nemzetet érdekeiben érinti, ellátja, azonban a külsőségek, a flanc, a költekezés szempontjából egészen más irányt jelent, mint amely ma divik. Itt térek rá arra, amire előbb céloztam. Ha megnézzük a külsőségeit annak az életnek, amellyel a magyar államfőt körülveszik, azt látjuk mi, akik ebben a kérdésben egészen objektiv akarunk Ítélni, hogy az a fény, az a pompa, amit odafent lát az ember külső vonatkozásaiban, a nemzet jelenlegi vagyoni helyzetéhez mérten, joggal túlhajtottnak nevezhető. Amikor én mindenkitől a világon megvárom, hogy a nemzet mai helyzetéhez képest az életstandardját leszállítsa, amikör attól a köztisztviselőtől — a legkisebbtől kezdve — megvárom, hogy a békebeli bérének kétharmad részéből, vagy talán még annyiból sem, éljen meg és ossza be kiadásait: akkor már csak a példaadás kedvéért is az volna a leghelyesebb eljárás, ha a legmagasabb fokozaton kezdik el a takarékoskodást és legalább is azokról a jelenségekről, amelyek csak külsőségek — alabárdos, és nem tudom, milyen diszőrségek, amelyek azonban mindenesetre rendkivül sok pénzt és kiadást emésztenek fel —, ott fenn is le tudjanak mondani. A jó példaadás majd azután meghozza gyümölcsét lefelé és ha egyszer azt látjuk, hogy a takarékoskodás terén az állam legmagasabb vonatkozásában is megindult a meg*felelő ténykedés, akkor sokkal könnyebb lesz azután ezt az alsóbb vonatkozásokban is végrehajtani. Én tudom, t. Nemzetgyűlés, hogy ez a téma, amelyet megpendítettem, nagyon kényes. Kötelességemnek is tartom kijelenteni, hogy ebben a legkisebb személyes vonatkozás nincs; de viszont kötelességemnek tartom azt is kijelenteni, hogyha valamit, mint igazságul felismerek és ha valamit a nemzet megmentése szempontjából szükségesnek látok — már pedig mai helyzetünkben a takarékosság a nemzet egyetlen mentsége —, akkor az elől a kötelesség elől semmi körülmények között sem zárkózhatom el, hogy ezt a véleményemet, még* esetleg félreértésekkel szemben is, azzal a férfias őszinteséggel megmondjam, amely minden egyes képviselőnek kötelessége. Beszélhetnék még sok-sok dologról, ami a takarékoskodás gyakorlati végrehajtását illeti. Beszélhetnék arról a rettenetes bürokratikus formalizmusról, amellyel itt minden legkisebb ügyet is intéznek, s amely métermázsaszámra gyártja az aktákat és az aktákat kezelő, ellátó tisztviselőket. Beszélhetnék sok mindenről, de ezekbe a detailokba most belemélyedni nem akarok. Ma inkább csak azokra a főbb vonásokra kívántam rámutatni, amely főbb vonások nélkül a takarékosságot a maga egészében — ugy, ahogy ezt ebben az országban ma, sajnos. végrehajtani kell —, elérni nem tudjuk. De a takarékosság önmagában nem elég, mert hiába takarékoskodunk, ha nem gondoskodunk ujabb erőforrásokról, ha a nemzetnek azokat a gazdasági ágait, ahol fejlesztés lehetséges, nem vesszük kézbe, és ezt a fejlesztést különösen azoknál az ágaknál, ahol export lehetősége mutatkozik, a legvégsőkig elő nem segitjük. Már a földmivelésügyi tárcánál rámutattam^ abban a vonatkozásában, hogy a földmivelésügyi minister urnák kötelessége ezeket a dolgokat forszírozni, hogy vannak nekünk olyan termelési ágaink, amelyek nemcsak hogy rentábilisak, nemcsak hogy ma is bevételeket jelentenek az államnak, hanem amelyek külkereskedelmi viszonyaink alakulásának szempontjából is^ rendkivül fontosak és amelyek még a mai expanzivitásuknak kétszere-