Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-382

262 A nemzetgyűlés 382. ülése 1925. évi február hó 26-án, csütörtökön. is lényegesen enyhítenie kell, mertr csak ebben az esetben várhatjuk a magánbankok, részvénytársasági bankok mérsékelt hitelpolitikán át. amely lehetővé teszi majd a gazdasági életet. Mindez azonban, mint ahogy mondottam, csak expediens. A magyar termelés tőkeválságán egyedül és kizárólag

1 csak a külföldi tőke, csak a külföld segithet. Erre vonatkozólag a költségvetés általános vitájakor megtartott nagy beszédemben álláspontomat különben részletesen kifejtettem, e tekintetben ujabbat mondani nem kívánok. Tiszteletteljes bizalommal a kormány iránt, a pénzügyi tárca költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés a jobboldalon, Szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Láng János jegyző: Gaal Gaston! Gaal Gaston: T. Nemzetgyűlés! Amikor a pénzügyi tárca általános vitájában felszólalok, nem tehetem, hogy annak a meggyőződésemnek kifejezést ne adjak, hogy a mélyen t. pénzügymini ster ur azok közül a péuzügyministerek közül, akik Magyarország pénzügyi sorsát a forradalom válságai óta kezelik, az első Magyarországon, aki nyiltan és határozottan ki merte mondani azt, hogy a földbirtok pedig több terhet meg nem bír, a földbirtokottovább terhelni nem engedem. Ezért én a t. pénzügyminister urnák, annak az agrártársadalomnak uevében, amelynek érdekében itt felszólalni szoktam, mindenesetre köszönettel és elismeréssel tartozom. Bizonyos tekintetben azonban az idők jelét is látom benne, mert hiszen egy pénzügyminister sohasem a szimpátiák szerint irányítja az ő pénzügyi felfogását, legalább is nem irányithatja e szerint, mert a pénzügyministernek mindig kvázi a nemzet r gazdasági Tmlzusáii kell tartania a kezét és pénzügyi politikáját aszerint kell alakitania, amiképen ő a nemzet teherviselőképességét megismeri. A minister ur kétségtelenül gyakorlati példából jutott arra a meggyőződésre, hogy a magyar földbirtok pedig több terhet nem bir el. A magam részéről kénytelen vagyok ehhez a mélyen t. pénzügyminister urnák felfogása és álláspontja iránti teljes elismerésem mellett hozzátenni azt, hogy annyit sem bir meg, mint amennyi teher eddig terheli. Ezt a felfogásomat nem ma merítettem és tulajdonképen nem ma nyilvánítom, először. Amikor azok a rendszertelen és tulajdonképen minden néven nevezendő pénzügyi előrelátást nélkülöző adótörvények ide a Ház elé dobattak, amelyeket annakidején éles kritikában részesítettem és amelyek okai voltak annak, hogy a többségből ki kelleit válnom, mert a felelősségben azért a gazdasági politikáért osztozni nem kívántam: már akkor megmondottam, bogy ezekből az adótörvényekből csak a legteljesebb káosz lehet, az az adódzsungel, amely már eddig is beláthatatlan és áttekinthetetlen volt, az ujabb adótörvények következtében csak még jobban kompiikálódik és bonyolódik, a vége és a következménye pedig az lesz, hogy utóbb még a pénzügyi adminisztráció is abszolúte képtelen lesz adótörvényeinken eligazodni. Megmondottam továbbá, különösen a földadóra vonatkozólag, hogy ezt a földadót ma -— t. i. azokról az időkről beszélek — a gazdaközönség még meg fogja fizetni, mert elbírja az akkori konjunkturális helyzetben, a második évben már morogni fog, a harmadik évben már káromkodik és a negyedik évben már nem fizet. Hát már a negyedik évben vagyunk, mélyen t. pénzügyminister ur! Ha meg méltóztatik nézni az ország egyes vidékeit adófizetés szempontjából — és ezt azért vagyok kénytelen érvül felhozni, mert Kállay Tibor volt pénzügyminister ur egyszer azzal érvelt velem szemben, hogy ime, nem volt igaza Gaal Gabztonnak, mert hisz a földadó az utolsó filléri« befolyt —, hát most az érvet megfordítom és azt mondom, hogy az a földadó nem fog befolyni és nemhogy az idén nem fog befolyni, de jövőre és még azután sem, és annak legnagyobb részét kénytelen lesz a kormány behajthatatlanság címén leirni. Mert az mégsem lesz lehetséges, hogy egész községeket, járásokat, sőt vármegyéket vegyenek majd exekució aláadóhátralékok miatt. T. Nemzetgyűlés! Kénytelen vagyok bizonyos szomorú elég-tétellel rámutatni arra, hogy amiket én adópolitikánkról és általában gazdasági politikánkról megjövendeltem, az, sajnos, majdnem az egész vonalon, majdnem az utolsó pontig beteljesedett. Kállay Tibor volt pénzügyminister ur valakinek egyszer, amikor az infláció kérdésében vitáztak, és amikor az az illető, aki közben minister is volt, de ma már nem minister, sürgette^ hogy azt az inflációt, melyet a bankok felsegitésére vigan vesz igénybe a kormány, fordítsa a német példa szerint beruházásokra, hogyha már pusztul a pénzünk, legalább maradjon érte valami, azt felelte, hogy ő azt nem teheti, mert a tudomány tudomány marad és miután a pénzügyi tudomány azt tanítja, hogy inflációval teremteni semmit sem lehet, ő erre nem kapható, mert a tudomány erről mást tanit s „a tudomány tudomány marad". Hát a tudomány tudomány maradt, az igaz, de a nemzet tönkrement bele. És ha keresem, hova lett az a pénz, ha keresem, hol vannak hát a nemzetnek azok a rétegei, amelyek ezt a közbeeső és valahol elkallódott nyereséget maguknak megszerezték, ha legalább teherviselés szempontjából keresem ezeket a rétegeket, végtelen sajnálatomra kénytelen vagyok konstatálni, hogy sehol sem találom. Kivándorolt-e külföldre valahova ez a nyereség yagy^ más úton-módon bujik-e el a közteherviselés elől, ezt én megállapítani nein tudom, nem tudom megállapítani azért' sem, mert nincs betekintésem a műhely minden egyes, legkisebb fiókjába. Azt azonban kénytelen vagyok megállapitani, hogy ma is még csak abban a mentalitásban sántikálunk tovább, amely mentalitással három évvel ezelőtt a pénzügyi politikát megindították: hogy pénz kell, ha pedig pénz kell, viselje a föld; azaz nemcsak a föld, hanem a föld- és házbirtok, szóval a realitások, azok az objektumok, amelyeket adóztar tási vonatkozásban meg tud fogni az állam, de amelyek tulajdonképen vagyongyarapodást, vagyontöbbletet a múlthoz képest abszolúte nem jelentenek. Ha még ezenkívül figyelembe vesszük azt a^ körülményt, hogyha annak a gazdaközönségnek, amelyről általában az van elterjedve, hogy dúskáló dik a jóban és azt se tudja, hogy mit csináljon a pénzével, meg méltóztatnak nézni a ruházkodását a parasztembertől kezdve a legmagasabb vonatkozásokig, mindenkiről konstatálni méltóztatnak, hogy standardja mélyen alatta marad a békebelinek, (ügy van! Úgy van! jobb felől.) Ha meg méltóztatnak nézni a házát, a majorjait, az épületeit, ezek állapota mind mélyen alatta van a békebeli állapotnak. Ha meg méltóztatnak nézni még a legvagyonosabb részét is a magyar földbirtokos osztálynak, az igazi ^nagybirtokosokat, akik Budapesten palotákat tartottak a múltban és itt fényes társadalmi éle-