Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

À nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. \\\ meg, hogy a hazaszeretet annyira benne vau a szabadságharcban elesettek hamvaiban, hogy még a széthullott csontok is meg fognak mozdulni, ha még egyszer lesz: Előre! Tóth Kálmánnak ez a gyönyörű költői látománya most bekövetkezett ' a reformkor nagy szülötteinél, a reformkor nagy szereplőinél. Ennek a kornak, amely a modern Magyarországot megteremtette, lelki óriásai valóban feltámadnak centennárius ünnepeikei). Feltámad Petőfi és Madách, feltámad Jókai, feltámad Vörösmarty* feltámad Széchenyi, hogy, mintán egyszer már megépítettek egy modern Magyarországot, most újra Ideáll janajk sorainkba a megpróbáltatások nehéz esztendeiben, a magyar bibliának e hét sovány esztendejében, hogy emeljék a mi bizalmunkat jövőnk iránt és tanúságot tegyenek a világ népei előtt a magyar igazság mellett. (Tetszés.) Itt állnak ezek a nagyok a mi soraink között és küzdenek egy boldogabb, egy nagyobb Magyarország felépítésén. Mi az ő emléküket csak azzal ünnepeljük igazán, ha minden erőnket megfeszítjük, hogy ne legyünk méltatlanok őhozzájuk. Ezzel a fogadalommal ünnepeljük az ő centennáriumát. (Élénk éljenzés és taps.) r Elnök: Pékár Gyula képviselő ur kivan szólni. Pékár Gyula: T. Nemzetgyűlés! Ünnepi perc. — A nemzet választott politikai egyeteme, agy érzem, pártkülönbség nélkül ünnepelne vagy ünnepelhetne ma, ha az ellenzék is jelen volna itt. nem kétlem azonban, hogy az ellenzék is egy most velünk, midőn hódolva áldozunk egy nagy költői lángelme emlékének. És van-e szebb, dicsőbb" annál, midőn egy nemzet Így közakarattal leborul, hogy felemelkedjék, s az eszmények magaslatán magábaszálljon! Vagyis, fohászkodva merüljön el a mi nagy 'nemzeti mesemondónk, aranyfantáziáju Jókaink, boldogító és gyógyító, derűs optimizmusába, hogy abból, mint csodakutból, megifjodva uj hittel, uj reménnyel, uj tetterővel keljen ki e mohácsi idők nagy harcának további vívására. Midőn egy nemzet így nagyjai szellemét idézi, voltakép a maga nemzeti géniuszát evokálja. Hisz a nagy lángelmék igazában csak a nemzeti géniusz napjának szétáradó sugarai. Ma teljes fénnyel töltsön el minket ama Jókaisugár káprázata, mely tán a legszebben, a legszinesebben álmodta tta meg velünk a magyar multat és jövendőt. Ünnepi pere. Nekem a centennárium e pillanatában egy réges-régi, 600 év előtti történeti epizód jut az eszembe, melynek szintén költő, a halhatatlan Petrarca a hőse. A guelfek és ghibellinek véres harca dúlt akkor Itália lombard-síkján. S a krónika egy csatát emlit, melynek rohama egy országútra összpontosult. Az ellenfelek ép vadul gyilkolták egymást, midőn a csata egyszerre váratlanul megállt: az ütköző hadsorok hátrálva engedték szabadon az országutat, s tisztelegve eresztették le kardjukat. Mi történt! A költő! A költő! E szó hangzott barát és ellenség sorain át. S mind lihegve, áhítattal néztek az országút távlatába, melynek sorából a Petrarca ösmert magányosan vándorló alakja bontakozott ki. Kezében könyv és vándorbot. Jött álmaiba merülten a hadakozók felé, kik, hogy utat engedjenek neki, érette abbahagyták a csatát. Jött, elhaladt a tisztelgő ellenfelek közt, aztán az országút porából visszanézett rájuk. És — mondja a krónika — ők, az ellenfelek, a költő pillantásának hatása alatt nem folytatták tovább a csatát: kezet adtak egymásnak. T. Nemzetgyűlés! Én ugy érzem, most e percben a mi nagy Jókaink is igy halad át a termen. Elhalad parlamenti harcaink csatát szüntető két frontja kpzt, s mi leeresztett fegyverrel tisztelgiink neki. Ö álmaiba merülten halad tovább a dicsőség utján, s a halhatatlanság arany ködéből ő is visszanéz reánk az ő nagy kék isteni gyermekszemével. Vajha turáni dacunk ellenére mi is ugy szót tudnánk fogadni neki, mint ahogy Petrarcának szót fogadtak azok a guelfek és ghibellinek. íme, t. Nemzetgyűlés, e kis krónikás epizód révén a két testvér: politika és költészet az egyszer ismét szembekerülnek egymással. Hát furcsa testvérek. Versengők és veszekedők. De főként itt nálunk, Magyarországon. Nálunk a költészet édeskeveset köszönhet a politikának, de a politika annál többet köszönhet a költészetnek. Nálunk a büszkébb, előkelőbb, hatalmasabb testvérrel, a politikával szemben, a költészet bizony mindig szerény Hamupipőke maradt. Pedig valljuk be, a büszke, hatalmas testvér a turáni átok gyászos koraiban gyakran elernyedt, el is aludt A Hamupipőke soha! Az a Hamupipőke, vagyis a magyar költészet sohase szunnyadt el a századok nehéz küzdelmei folyamán. Mindig hiven virrasztott s a döntő percekben mindig ő rázta fel tettre a politikát. Hogy zeng a századokon át a Zrínyi, Bessenyey, Kisfaludy, Berzsenyi ébresztő szava; „Ébredj, ébredj, Árpád fia !" Nálunk nem a politika szült költői aranykorokat, fordítva: nálunk a költői aranykorok készítették elő a politika, az ország sorsdöntő eseményeit. Most száz éve, 1825-ben Vörösmarty fújja meg a nemzeti újjászületés, a reformkor trombitáját. S ugyanakkor _ az a Hamupipőke, a poézis magyar múzsája 20 poétazsenit és tehetséget csókol homlokon a bölcsőjében, hogy az eljövendő nagy 48-as renaissance számára a költészet is sereggel állhasson ki. És főként, hogy a nagy szabadságnap reggelére az újjászülető nemzet ifjúsága Petőfiben és Jókaiban testet vehessen. Magyar Castor magyar Pollux. Kétegy iker lángelme ők keften: Nem lehet az egyikről a másik nélkül szólni. Ök ketten a magyar nemzeti örökifjuság örökké éltető, örökké világító ikeres iliaga. T. Nemzetgyűlés! Azt mondják, az a lángelme sine qua nonja, hogy pontosan érkezzék, percre szóló pontossággal szülessen bele a korába; nos a nagy elhivatottság ily pontosságával érkeznek ők ketten. Jönnek: az egyik a heves, lobogóvérü Kiskunságból, a másik a csevegő, mesemondó DunántúlróL Mindketten a földhöz, az öröktartalékhoz, a néphez nyúlnak le. Telve a tarsolyuk a népies nyelv vadvirágaival, melyeket ők majd a megteremtendő uj irodalmi nyelvvé nemesitenek. Jönnek, inert a nagy magyar renaissance-nak szüksége van rájuk. Petőfire 1849 előtt van szükség, Jókaira majd 1849 után lesz szükség. • Petőfi a harcok csalogányainak, a trombitáknak szava mellett vérrózsákat tép le férfike'beléről, Jókai pedig majd a szivéből nőtt ezeregyéjszakai mesefának virágait fogja ontani nemzetére, hogy e mesevirágokkal elboritsa a sebeket, vérnyomokat, s illatukkal ne csak ringasson, feledtessen, hanem ápoljon, gyógyítson, reínéltessen. Petpfi a szilaj forradalmiság, Jókai a mélázó ábrándosság; Petőfi egy sebzetlen, ép nemzet élén rohan a nagyszerű halálba. Jókai a végzetes roham után mesemondókézzel emelifel a sebzett beteg nemzetet és vezeti vissza az életbe. Egyek ők ketten, csak ép az "örökegy ifjúság jellegzetes két Janus-arcát tüntetik fel. Egyszer már eljöttek, mert szükség volt rájuk, most eentennáriumuk dicsőségében ismét itt vannak ők ketten, mert az ismét nagybeteg 17*