Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-368

A nemzeigyülés 368. ülése 1925. legyen kit és mit felelőssé tenni: a szegény »kur­zust«, legyen azt kinek és minek számlájára el­rettentő példaként ráirni, —a kurzus számlájára, alattomban azzai a gondolattal, hogy megterhel­jék vele mindazokat, akik a nemzeti és keresz­tény irányzat életrehivásához ha talán csak egy szavazat erejéig is hozzájárultak. Maga a politikai irányzat kereszténysége azonban már régen átorientálódott a liberális ka­szinókba, hogy ott fegyvertársakat keressen ma­gának olyan keresztény férfiak ellen, akik köz­életi működésük alatt mindig a keresztény irány­zatot szolgálták s akik azért legalább is nern rosszabb keresztények, mint azok, akik a magán­életben talán szintén levonják ugyan a maguk kereszténységének konzekvenciáit, de a közélet­ben, a templomtól a városházáig, a megyeházáig vagy a képviselőházig az ő keresztény meggyőző­désüket gondosan szivük legbelső rejtekébe inter­nálják. Nem mondom, vannak külsőségek, melyek a rezsim hiveit, ha netalán ebben az irányban itt­ott skrupulusai támadnának, megnyugtathatják, hogy van még keresztény irányzat. De a gyakor­lati élet szempontjából — és azt hiszem, ^ ez a fontos — anachronizmusnak látszik igazán ke­resztény irányzatról és keresztény politikáiéi beszélni ebben az országban. Ebből a gyakorlati szempontból véve, én valóban nem tartom azt, hogy egy politikát kereszténnyé minősíthetne az a tény, hogy a kormánypolitika bázisául szolgáló keresztény földmives-, kisgazda- és polgári párt­ban mint ünnepélyes nagy címben benne foglalta­tik a »keresztény« jelző is. Ez hovatovább épen olyan történelmi maradvánnyá, emlékké halvá­nyodik, mint ahogy a magyar király nagy címé­ben is csak történelmi reminiszcencia az, hogy romai, szerb, bolgár, illíriai, meg egyiptomi ki­rály s más efféle. Amikor ezt megállapítom, nem akarom semmi­esetre sera a kormányt sem tagjaiLan, sem párt­jában, az ő támogatóiban megtámadni személyé­ben, mert elismerem, hogy a kormánynak úgy tagjai, mint támogatói között a keresztény világ­szemléletnek nem egy jelentős és kiváló reprezen­tánsa van. Én ezzel csak azt akarom kifejezni, hogy mint politikát kereszténynek és a keresz­tény igazságoktól áthatottnak csak azt a tevé­kenységet ismerhetem el, mely legfőbb feladatá­nak azt tartja, hogy az egész közéletet az evan­géliumi parancsok szelleméhez iparkodjék beiga­zítani. S ezen evangéliumi parancsok között bizony vannak olyanok — hiába tiltakozik ez eilen Tankovics János t. képviselőtársam legutóbbi felszólalásai an — amelyek nem tartoznak a sziv rejtekébe, hanem alegnsgyobD mértékben kihatás­sal vannak embertársainkhoz való viszonyaink szabályozására, hogy ugy mondjam, elsőrendűen szociális érdeküek. Ezekre a parancsolatokra pedig figyelemmel én a magam részérői keresztény politikának csak azt tarthatom, amely szeretetre kötelez a felebarát iránt, s amely legalább arra igyekszik, hogy ezt a közelbe olyan mértékben üjtesse át, amely megfelel annak a negatív mér­téknek, hogy igazságtalanságot ne tegyünk a fele­baráttal, hogy el ne nyomjuk, bérét el ne vonjuk, életét ne keserítsük, megélhetését ne nehezítsük, koldusságra ne kárhoztassuk, rovására ne gazda­godjunk, hogy amit magunknak nem akarunk, hogy cselekedjenek, azt neki se tegyük, hogy ne felejtsük el azt, hogy mindnyájan egy nagy ember­családnak volnánk tulajdonképpen egyenjogú gyermekei, és hogy amiként az egyik nem lépte át az élet küszöbét koldustarisznyával a nyakában, úgy a másiknak sem volt módja ezer hoidot hozni magával a markában. Én a magam részéről keresztény politikának évi január hó 30-án, pénteken. 3 csak azt ismerhetem el, amely ha már nem is tud bennünket mint egy családnak egyenjogú tagjait egyforma örökrészhez juttatni, akkor legalább is azon a családi birtokállományon túl vagy azokon a természeti kincseken túl, amelyeket az Isten valóban az emberösszességnek adott erre a földre, legalább azokban az értékekben, amelyeket ezen a családi birtokállományon túl kiki saját keze munkájával vagy szellemi tevékenységével maga produkált, legalább is ez a munkaeredmény a pro­dukálót illesse csorbítatlanul. Határozottabb ismertetőjelét a keresztény po­litikának nézetem szerint nem lehet felállítani, de olyan kritériumát sem, amelyet nagyobb álta­lánosságban és nagyobb tömegekben fogadhatná­nak el a társadalom különböző rétegei, mint épen ezt a kritériumot. Ennek az érvényesítését azon­ban hiába keresem a kormány működésében és nem tudom megtalálni azt, mintha ez lett volna a kormány r legfőbb intenciója. Mert ha ez lett volna, akkor bizonyára rosszul szolgálta a kor­mány azt a legfőbb intenciót, miről könnyen meg­győződhetik akkor, ha nyitott szemmel és a pana­szos szavak meghallgatására kész füllel, ottbon­hagyva a társadalmi, politikai előitéletet, az em­beri bűnösségből fakadó elfogultságot, elvegyülne a dolgozók sokaságába a gyárban, a mezőn, az irodában, a műhelyekben, a forgalmas utvonala­kon és megfigyeiné, hogy vájjon azoknak mér­nek-e nagyobb mértékkel az élet javaiból, akik az élet javainak a természettől való kiküzdéséhez a legnagyobb energiát áldozták fel: mert akkor kénytelen volna bevallani, hogy nem azoknak mérnek legnagyobb mértékkel, hanem rendsze­rint azok bővelkednek az élet javaiban legjobban, akik az élet javainak előállitásához a legkevesebb áldozattal járulnak hozzá. Kénytelen volna tehát bevallani, hogy ha nem érvényesül ennek az igazságnak a szem­pontja, akkor még kevésbé érvényesülhet a kereszténység szempontja, mert a kereszténység az igazságnál több, mert az szeretet és ezért lényegévei az igazságtalanság teljesen össze­férhetetlen. Miután pedig ez a kormány ezeknek az igazságtalanságoknak a kiküszöbölésére nem tett valami kiváló erőfeszítéseket, azért nem gondolhatom azt, hogy ő valóban keresztény politikát akart ebben az országban folytatni. Pedig ha a kormány ilyen politikát foly­tatott volna, akkor legjobban szolgálta volna azt a feladatkört, amelyet az általános iránj^ok meg­jelölése után elsőül tűzött maga elé, t. i. minden destrukció leküzdését. Mert a destrukció ellen a legjobban akkor lehet küzdeni, ha a fennálló társadalmi berendezkedéssel az állam polgárait kibékítjük. Ha intézményeinket az a szempont hatja át, hogy csak az igazságot juttassák érvényre,^ ha tekintélyeinket az vezeti, hogy csak az igazságot fedezzék, akkor is lehetnek ugyan olyanok, akik ez ellen a fennálló társadalmi rend ellen lázadoznak, de akkor ezeknek a destrukciója azoknak a körére fog szorítkozni, akiknek egy ilyen igazságos társadalmi berendezkedés a bőrükre, a dologtalan jólétükre, a jogtalan profitjukra megy, s akkor ezekkel szemben a társadalmat igen könnyen meg lehet védelmezni, mert az igazságosságon alapuló társadalmi rend védelmére felsorakoznak azok, akik érzik, hogy ez az igazság az ő érdekükben van legelőször s azok után a kormányférfiak után és azoknak a szavára szívesen lépnek sorompóba a társadalmi rend védelmére azok a nagy töme­gek, amelyek tudják, hogy ezeknek a kormány­férfiaknak és ennek a politikának nincs más célja, mint annak az igazságosságnak megvédel­mezése, amely igazságossági elv felállítása első­1*

Next

/
Oldalképek
Tartalom