Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-371

154 A nemzetgyűlés 371. Ülése 1925. pressziója folytán e kérdés megoldását programmjába felvette. Németország a Kleinrentner társadalmat már addig is különös védelemben részesítette, annak ellenére, hogy Németországban nincs még általános valorizáció. Mégis ennek a társadalmi osztálynak — és itt főleg a középosztályra kell gondolni, amely középosztályhoz tartozók megtakarított filléreiket ilyen járadékokba fektették s ezek kamatjövedelmeiből éltek — védelmei kell nyújtani. Ezek a háború alatt és a háború utáni okok folytán, a pénz állandó értékcsökkenése folytán bekövetkezett devalváció következtében vagyonukat, megtakarított filléreiket elvesztették, elszegényedtek. Ugy vélem, hogy abban az esetben, ha az előbb elmondottak alapján ennél a fejezetnél megtakarítást tudnánk elérni, igenis mérlegelés tárgyává lehetne tenni és gondolni lehetne azokra, akik leginkább rászorulnak erre, s itt elsősorban utalok és rámutatni kívánok azokra, akik önhibájukon kivül lettek, akár a háború előtti, akár a háborús ci m letek tulajdonosai; utalok a gyámoltak és árvák kérdésére, mert ezt a kérdést függetlenül a valorizáció kérdésétől meg kell oldani. Én azonban ezen a határon túl menni nem tudnék és azt mondom, hogy ebben a kérdésben a kormánynak is nyiltan ki kell mondania, nyíltan be kell vallania álláspontját. Le kell rögzítenie azt, hogy az államadósságok általános valorizációja teljes képtelenség. És ne vegye rossz néven az igen t. pénzügyminister ur, ha tegnap esti beszédébe kapcsolódom bele, amelynek végén a valorizáció kérdését érintette és azt mondotta, hogy rövidesen törvényjavaslatot nyújt be a valorizáció kérdésének törvényhozási utón való rendezéséről. Ezzel is csak tápot, ujabb anyagot adott arra, hogy az az erkölcstelen spekuláció, amely ebben az országban az állami járadékokkai folyik, tovább folytatódjék, pedig ennek véget kell vetni. Ez semmi egyébre nem vezethet, mint a kedélyek felizgatására és a nyugalom felboritására. Itt a kormánynak, a pénzügyminister urnák le kell rögzítenie álláspontját. Hogy megindokoljam, miért tartom az államadósságok általános valorizációját képtelenségnek, engedtessék meg nekem, hogy rámutassak elsősorban a háború előtti adósságokra. A háború előtti adósságok össznévértéke — minthogy költségvetésünkben ezek a címletek papirkoronában jelentkeznek — másfél milliárd papirkoropa. Ennek átlagosan 4%-os kamata 62 millió koronát tenne ki. Ha nem veszem is számításba a teljes valorizációt, hanem annak csak 10°/o-át, még igy is 10 millió aranykoronás összegre rúgna ez a költségvetésben. De sokkal rosszabb, szomorúbb és lényegesen súlyosabb a helyzet a hadiadósságoknál. A nosztrifikált hadikölcsönök összege körülbelül 9 milliárd; ennek évi 5Va°/o-os átlagos kamata 470 millió korona. Ha ezt aranyban képzelnők, vagyis az egész összeget kivánnók valorizálni, akkor ez az összeg valamivel több lenne, mint a közigazgatási költségvetésünkben rendelkezésünkre álló egész összeg. De ha csak 10°/o-os valorizációt veszek is, ez megint ujabb 47 millió aranykorona terhet jelentene, amelyet ma már az adózók vállaira rakni teljes képtelenség. Különben a pénzügyminister ur is megállapította tegnapesti beszédében és a népszövetségi főbiztos ur is leszögezte jelentésében, hogy lehetetlenség Magyarországadózó polgáraira ujabb terheket róni; és mert ez képtelenség, meg kell állapitanom, hogy az államadósságok általános valorizációjára még csak gondolni sem lehet. Arra az esetre azonban, ha az államadósság fejezeténél az előbb előadottak szerint megtakaévi február hó 5-én, csütörtökön. ritást tudnánk elérni, engedtessék meg nekem, hogy a következő határozati javaslatot nyújthassam be (olvassa): »Az 1924—25. évi^ állami költségvetésben az államadósság fejezeténél elő nem irányzott bevételek és a negyedik cím alatt talán feleslegesen előirányzott kiadási tétel a gyámoltaknak és árváknak tulajdonát f képező és ma is birtokukban lévő állami járadékok részbeni valorizációjának céljaira fordíttassanak.« A vonatkozó fejezeteket mint a részletes vitára való tárgyalási alapot, elfogadom. (Helyeslés. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Petrovits György jegyző: Farkas Tibor! Farkas Tibor : T. Nemzetgyűlés ! A tárgyalás alatt lévő javaslathoz egy határozati javaslatot leszek bátor beterjeszteni, mely nem annyira anyagi, mint inkább esztétikai célt szolgál. A költségvetésben ugyanis a minister és államtitkár urak közlekedési segélyt kapnak. Ez a 120 aranykoronás összeg magában véve nagyon minimális, de amikor tudvalevőleg ezeknek a méltóságoknak mindenféle közlekedési eszköz szabadon rendelkezésre áll, akár in natura, akár pedig a részükre rendelkezésre bocsátott jegyek alakjában, akkor részükre közlekedési pótlék címen összegeket felvenni tisztán bürokrata copfból, vagy esetleg az alsóbb szervek túlbuzgóságából — hiszen megengedem, hogy az egyes minister urak talán nem is bírtak tudomással erről — semmiesetre sem tartom szükségesnek és örömmel vettem tudomásul, hogy a helyettes ministerelnök ur ezt az esztétikai aggályomat ugyancsak osztotta és a maga részéről is kívánatosnak tartja ennek a tételnek törlését. Bátor vagyok a következő indítványt benyújtani (olvassa) : »A rendes kiadások, személyi járandóságok rovatában minister és államtitkár részére felvett közlekedési segély törlendő.« Elnök: Szólásra következik ? Petrovies György jegyző : Lukács György ! Lukács György: T. Ház ! Csak rövid néhány percre kívánom igénybe venni a t. Ház figyelmét, hogy egy a nemzetgyűlés költségeinek körébe vágó kérdést röviden megemlítsek. A Jókai-centennárium alkalmából országszerte felmerült az az óhaj, hogy Jókai képviselőházi beszédei, amelyeket az évtizedek folyamán tartott, az ország közönsége megismerhesse. Ugy fogom fel ezt a dolgot, hogy egyelőre ugyan talán költségébe kerülne a nemzetgyűlésnek e beszédek kinyomatása, rendszerbe gyűjtése, de a közönség annyira érdeklődik Jókai iránt, — amit mutat az is, hogy amint értesülök, az ujabban kiadott Jókai-regényeket valósággal kapkodják — hogy ez a költség rövidesen megtérülne. Voltaképen tehát csupán előlegezésről lenne szó, ami Jókai szelleméhez méltó volna. Nem teszek e tárgyban konkrét indítványt, csupán felhívom erre a kérdésre a közfigyelmet, a nemzetgyűlés és a t. elnök ur figyelmét. Bizonyára a nemzetgyűlés is ki fogja venni a maga részét a Jókai-centennárium megünneplésébői. Csak nagy általánosságban óhajtok rámutatni arra, hogy milyen fontosságuk van azoknak a centennáriumoknak, amelyeket most két szürke esztendő keretében egymásután ünnepel meg a sorsüldözött magyarság. Petőfi, majd Madách, id. Andrássy Gyula, Ipolyi Arnold és most Jókai, csupa nagy szellemek, a nagyok nagyjai, akikért minden kulturnemzet, még ha a kultúra legelső vonalában áll is, megirigyelhet bennünket. Ezek az ünneplések az egész világot felvilágosíthatják azokról a szörnyűségekről, melyek a mi kultúránkat, amely már századokkal ezelőtt ilyen világszellemekkel ajándékozta