Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-361

130 A nemzetgyűlés 361. Mese 1925. évi január hó 20-án, kedden. életsorsa állította, a legnagyobb kitartással, önzetlenséggel és jóindulattal, akkor ezt a nemzetet soha senki és semmi meg nem semmisitheti. (Ugy van! Ugy van!) Ismétlem, szeretném, ha hallanák a szocialista képviselő .urak, hogy maga a munka nemcsak.amegélhetés forrása, hanem hazaíias kötelesség is. (Ugy van! Ugy van!) Ugy érzem, hogy ebben a nemzetben e nehéz idők közepette is megvan az élniakarás, megvan az élnivágyás és én hiszem, hogy ennek a nemzetnek L

yan jövője és lesz feltámadása. (Élénk éljenzés.) A történelem is azt bizonyitja, hogy a legnagyobb csapások, a legsúlyosabb megpróbáltatások után ragyogott fel mindig a magyar dicsőség. Hiába, Magyarország fénykorának most is vissza kell térnie, nem maradhat örökre szégyenben és gyalázatban, mert amikor özönviz borította a világot, akkor is meg*maradt az igaz ember, amikor vak, sötét tudatlanság borult az emberekre, akkor is felzendült a betlehemi ének, amikor pedig keresztre feszitették az igazságot, harmadnapra felharsant a húsvéti' ének. Ebben a sötét éjszakában, amely reánk szakadt, nekünk is van egy fénylő csillagunk: az, hogy rendithetetlen hittel vár juk a felszabadulás óráját és hazánk integritását. (Élénk helyeslés és éljenzés.) T. Nemzetgyűlés! Megettem kenyerem javát, elég sok életküzdelmen mentem keresztül, de ha van még valami, amiért érdemesnek tartom élni, küzdeni, szenvedni és dolgozni: az hazám integritása. (Élénk éljenzés és taps.) őtvtnnyolcéves korában is él, ég és lángol bennem még a vágy hazámat nagynak, boldognak és megelégedettnek látni. (Élénk éljenzés.) Aki tehát ezzel a rendületlen hittel akarja szolgálni ezt a soha el nem múló hazát, akinek lelkében izzó lánggal ég a hazája iránti szeretet, annak nem lehet hőbb óhajtása, mint az, hogy jöjjön utánunk egy ujabb nemzedék, amely ujabb ezer éven át fogja itt hirdetni a porbasujtott, de feltámadt Magyarország dicsőségét. (Élénk éljenzés.) Ezzel a hittel, ezzel a meggyőződéssel fogadom el a költségvetést általánosságban a részletes tárgyalás alapjául. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Herczegh Béla! Herczegh Béla: Tisztelt Nemzetgyűlés! Tiz ev óta ez az első részletes állami költségvetés, amelyet a magyar törvényhozás tárgyal, és ebben a költségvetésben visszatükröződik az elmiüt tiz év története: a szomorú magyar tragédia A legutoljára tárgyalt, az 1914 : XXVII. t-cikkben foglalt 1914/15. évi állami költségvetés az állami kiadásokat 2264 millió koronában irányozta elő és ezzel szemben 61.053 koronanyi túlbevételt vagyis pluszt praeliminált. A jelenlegi költségvetés, a kiadási tételeknél, egyharmadreszet sem teszi ki a legutoljára tárgyalt 1914/15. évi költségvetésnek, a bevételi tételeknél pedig mintegy 100 milliónyi hiányt tüntet föl. Ezek a számbeli különbségek olyan események következményei, amelyek örökre nyomot fognak hagyni a nemzet történelméban és amelyekből nem tanulná, talán az utolsó katasztrófát jelentené, amely ezt a nemzetet még érheti. A 10 év előtt tárgyalt utolsó költségvetés egy dolgozó, bizakodó, ezeréves múltját már megünnepelt és jövője felé törő nemzet költségvetése volt, ez a költségvetés pedig egy kifosztott, megrabolt Magyarország költségvetése, a trianoni Magyarországé. A két költségvetés szomorú tiz esztendeje közé esik a háború, amelyet itt senki sem óhajtott, azután a forradalmaknak és a megszállásnak szomorú emlékei, a monarchia felbomlása, a dualizmus szétesése, a trianoni békediktátum, és végül Magyarország megcsonkítása és a mindezek nyomán bekövetkezett súlyos gazdasági és pénzügyi viszonyok, amelyek^ a magyar ^társadalmi életre is rendkívül súlyos kihatással voltak és amelyek különösen a magyar középosztályra messzeható következményekkel jártak. (Ugy van! jobb/elől.) Pedig ez a tiz év látott minket, magyarokat igazán nagynak is. a monarchia népei között. Nemcsak a harctereken, hanem akkor is, amikor Ausztria marakodó, gyűlölködő és hűségben ingadozó népei között a magyarság politikai és erkölcsi súlya jelentette a volt monarchia erejét, a magyarság katonai erényein kivül is. Mégis ez alatt a tiz év alatt kellett megérnünk azt, hogy a volt monarchia népei is részt követeltek maguknak Szent Isván birodalmából (Mokcsay Zoltán: Gyalázat!); azok a népek, amelyekért mi századokon át annyi áldozatokat hoztunk, és vért ontottunk (Mokcsay Zoltán: Hálátlanság!) azok a népek, amelyek a magyar fegyvereknek köszönhették hosszú évszázadokon át békességüket és haladásukat és a dolgozó magyar nép karjának mindennapi kenyerüket. ümikoi* most megfogyva, kifosztva, a trianoni béke áldásait élvezzük, e viszontagságos tiz év után eszünkbe kell jutnia annak, hogy ezt a békét és azt a költségvetést is a magunk hibái mellett és az európai okokon kivul Ausztria népeinek is köszönhetjük. (Igaz! &sy^ van! jobbfelől.) Ezért a két költségvetés annyira eltérő számadataiból elsősorban is azt

f kell kiolvasnunk és e tiz év történetéből elsősorban is azt kell megtanulnunk, hogy semmi sem szükségesebb, mint a nemzeti érdekek kizárólagos keresése (Ugy van! jobbfelől.), mint a nemzeti öncélúság felismerése, mint egy olyan nemzeti gondolatkör megteremtése, amelynél a magyar érdek és kizárólag csak a magyar érdek legyen az alfa meg az omega. (Ugy van! Taps jobbfelől.) És amely kizárólagos magyar nemzeti érdekek mellett dacosan és hajlithatatlanul ki is kell tartani. Csak egyetlenegy korlátja lehet ennek a nemzeti politikának, hogy az veszélyeket is rejtegető nemzeti radikalizmussá ne váljék; az a korlátja, amire Széchenyi István is tanított, hogy erőinket és törekvéseinket összhangba tudjuk hozni, hogy a lehetőségeknek, a realitásoknak józan és tiszta levegőjében dolgozzunk és éljünk és ne kalandozzunk el az illúziók délibábos világába. Hogy hol végződnek ezek a lehetőségek és hogy hol kezdődnek ezek az illúziók: a múltban is e

r kérdés körül fonódott gyakran a nemzet története. E körül a nagy kérdés körül, e körül a nagy nemzeti probléma körül lehet vitázni ma is. De vitán felül állhat, hogy ennek az évszázados, talán évezredes magyar pernek eldöntése most a magyar sors, a magyar jövő kérdésében hoz ítéletet, mert a nemzeti öncélúság örökre elveszett, ha azt ma csupán illúziónak nézzük, és mert végzetes illúzió volna, ha a reális magyar nemzeti érdekeket a mámoros vágyak villózó káprázatában keresnők. Ennek az elmúlt tíz évnek történelmiéből meg kell tanulnunk azt — és ezt ez a költség-