Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.
Ülésnapok - 1922-361
A nemzetgyűlés 361. ülése 1925. suk, nagyon messzire kell visszalapozgatnunk a: zárszámadások annáleseiben, sőt meg- kell, hogy állapítsuk, hogy a 67-es kiegyezésig viszr szamenőleg államháztartásunk ehhez hasonló helyzetben egyáltalában nem volt. A legsúlyosabb pénzügyi helyzet, amelyben a magyar államháztartás 1867 óta volt, a 70-es évek elejére esik, az akkori nagy pénzügyi krízisre. Méltóztassanak megengedni, hogy az összehasonlitás kedvéért ezeket az időket nagy vonásokban isimertessem, sőt néhány számadattal is illusztráljam. Ha lapozgatunk a 70-es évek parlamenti tárgyalásaira vonatkozó képviselőházi naplókban, konstatálhatjuk, ugy az ellenzéki, mint a kormánypárti szónokok állandóan a legnagyobb aggodalommal tárgyalták az államháztartás akkori súlyos helyzetét. Felelős politikusok, vezetőférfiak nem 1 egyizben állapították meg, hogy az államháztartás akkori helyzete egyenesen az állam létét is kockáztatta. Az állandó pénzügyi bizottság az 1874. évi költségvetési előirányzat tárgyalásánál látva ezt a tarthatatlan helyzetet, azzal a javaslattal járult az akkori képviselőház elé, válasszon a képviselőház pártkülönbség nélkül egy 21 tagból álló bizottságot, amely „a ministeriummal értekezve, vizsgálja meg, minő gyökeres intézkedések és reformok szükségesek ahhoz, hogy az állaim pénzügyeinek rendezése és az államháztartás egyensúlyának, helyreállítása eszközöltessék." Ezt a javaslatot a képviselőház 1873 december 22-ikén elfogadta és a bizottságot a következő határozattal küldte ki (olvassa): „Tegyen javaslatot a bizottság, mikép lehetne erélyes kézzel sürgősen megoldani mindazokat a kérdéseket, amelyek az államháztartás egyensúlya helyreállításának feltételeit képezik, mert pénzügyeink rendezésétől függ az ország hitelének helyreállítása, anyagi és szellemi' fejlődése, sőt állami fenmaradása * is." Tout coimme chez nous. Ma ugyanaz a helyzet, súlyosbítva a trianoni határokkal és egy még súlyosabb államháztartással. 1873 december 22-én a képviselőház ezt a bizottságot megválasztotta. Ebben az akkori parlament szine-java helyetfoglalt. Tagja volt Tisza Kálmán, Széli Kálmán, Csengery, Lóriyay Menyhért, Horváth Boldizsár, Gorove István, Irányi Dániel, Kerkápoly Károly, szóval az akkori parlament nagyságai. A bizottság aznap megalakult, elnökévé Csenger yt, előadójává Széli Kálmánt választotta és azonnal megkezdte tárgyalásait, általánosságban, a modus proeedendit illetőleg. 1874 január 21-én j általánosságban elkészülvén feladatával, egy I 9-es albizottságot küldött ki, amelynek már részletes utasításokat adott a ministeriumi szervezetekre, általában az állami közigazgatási szervezet minden részére, az állami adókra vonatkozóan, szóval minden részletre kiterjedően, amelyek ezt a kérdést szolgálják. Ez a bizottság 56 ülésen keresztül tárgyalta ezt a kérdést, és 1874 március 15-én terjesztette elő 65 oldalra terjedő hatalmas memorandumát. Ebben a memorandumban kiterjeszkedik a bizottság az. állami élet minden egyes funkciójára, minden adóra, minden monopóliumra, az állami üzemekre és nemcsak a kiadások apasztását illetőleg, amelyek közt, érdekes, a tisztviselői létszámcsökkentés is benne foglaltatik, hanem a jövedelmek emelése tekintetében is konkrét javaslatokat foglal magában. Hogy ez az illusztris bizottság mennyire komolynak látta az akkori helyzetet, errenézve méltóztassék megengedni, hogy egypár számadatot is citáljak. (Halljuk! Halljuk! a .jobboldalon.) NAPLÓ xxviiiévi január hó W-án, kedden. 113 Javaslatuk szerint az 1875., 76. és 77. évekre a kiadások 34 5 millió forinttal lettek volna apasztandók, a jövedelmek pedig 45 5 millió forinttal lettek volna szaporitandók, úgyhogy az 1874. évi 64 millió forintnyi deficitet három esztendő alatt eliminálták volna a költségvetésből. Hogy ez nem következett be„ annak nem ez a bizottság, és nem a bizottság munkája volt az oka, hanem az a körülmény, hogy sem a kormány, sem az akkori képviselőház nem merte magát elhatározni egy ilyen — hogy ugy mondjam — csáazárvágásra és nem hajtották végre a bizottság javaslatait. Tény azonban az, hogy az ebben a munkálatbau lefektetett elvek voltak kiindulási pontjai annak a 15 esztendős takarékossági processzusnak, amelynek végső eredményeképen 16 esztendővel később Wekerle pénzügyminister 1890-ben előterjeszthette az első deficitmentes költségvetést. Ha mármost megfigyeljük az 1874. évi költségvetési előirányzatnak ezt a 64 millió forintnyi deficitjét, akkor meg kell állapíta^ nom, hog-y igaz ugyan, hogy ez a 128 millió korona — amely tulaj don képen nem is felel meg az akkori 64 millió aranyforintnak — meghaladja mai költségvetésünk deficitjét 28 millió koronával, de ez a 128 millió korona az akkori Nagy magyar or szagot terhelte, a mostani 100 millió pedig a megcsonkított, egyharmadára szorított csonka Magyarországot. Az akkori 128 millió korona egy fejlődésképes, erejében lévő nemzetnek, ez a 100 millió korona pedig egy vérevesztett, leszegényedett, nyomorulttá tett nemzetnek vállain nyugszik. Hamar készen lehetünk tehát a mérleggel és konkrétumként megállapíthatjuk, hogy ehhez hasonló súlyos helyzetben a magyar államháztartás 1867 óta még hozzávetőleg sem volt. Ez a tény, ez a példa legjobban megvilágítja ennek a deficitnek a jelentőségét. Én ugy érzem, hogy ezt kötelességünk kellő világításba helyezni, először is azért, hogy az ország közvéleménye tisztában legyen a helyzettel; de meg azért, is, hogy a nemzet közvéleménye ezt az előirányzatot ugy a maga egészében, mint egyes kirívó részleteiben a kellő világításban lássa s végül azért, hogy azok a sok tekintetben bizony jogos igények, amelyek ezzel az előirányzattal szemben fel fognak merülni, a kellő mederbe legyenek visszaszoríthatok. De bármennyire kötelességünk is, hogy az ország közvéleményét a való helyzetről tájékoztassuk, nem lehet kötelességünk az, hogy ép ezekben a nehéz időkben a kishitüségnek adjunk tápot. Épen azért ugyanezekre az időkre hivatkozom, amelyeket most idéztem, a 70-es évek kritikus idejére és megállapítom azt a történelmi tényt, hogy ha megnézzük ennek a tizenöt esztendős takarékossági korszaknak kihatásait általában az egész ország fejlődésére, meg kell állapitanunk, hogy az akkori államférfiak igen sok bölcseséggel és még nagyobb előrelátással intézték az ország kátyúba jutott dolgait, mert pénzügyi politikájukkal nemcsak hogy nem akadályozták meg az országot fejlődésében, hanem, bár sok milliós beruházást töröltek, bár a kiadásokat évtizedekeri keresztül vissza kellett szorítani, az országot mégis egyenesen a további fejlődés útjára veA harmadik szempont, amelyet megjelöltem, mint olyat, amelyre az előirányzat objektív elbírálásánál figyelemmel kell lenni, a rendes és rendkívüli kiadások, a rendes es rend22
