Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-350

 nemzetgyűlés 350. ülése 19.24. Szabó József képviselőtársamnak az az ellenérve, hogy a szakszervezeti tárgyalásoknak igen szigorú -ügyrendjük van, de erre azért nem lehet hivatkozni, mert ezeknek a tanácskozásoknak időtartama korlátolt, ezek csak egy-két napig tanácskoznak, az ilyen nagygyűlések nem tartanak tovább, ott tehát kényszerű a helyzet és kénytelenek szigorú rendszabályokat alkalmazni. Ezzel az ellenérvvel szembeszegezem azt a másik, azt hiszem fontosabb ellenérvet, hogy ne méltóztassék a szakszervezeti ülések ügyrendjét összehasonlítani a nemzetgyűlés ügyrendjével. A nemzetgyűlés az államot és a polgárokat érdeklő összes problémákkal foglalkozik. A nemzetgyűlés ügyrendje nem az a kicsi ügyrend, aminő a szakszervezeti ülések ügyrendje. A nemzetgyűlés felöleli az államélet összes vonatkozásait, tehát természetes, hogy ezt nem lehet összehasonlitani a kis tárgyú szakszervezeti ülésekkel. Ismétlem, hivatkozás, amely — különösen a szociál- ! demokrata urakra célozva — helyénvalónak találja a szigorú ügyrendet, igenis helytálló és ebből erőt merithetünk magunkra nézve, hogy nekünk is megvan a jogunk a szigorú ügyrend keresztülvitelére. Több szónok beszédében, sőt az egész közvéleményben megnyilatkozott az az ellenérv a házszabályrevizióval szemben, hogy a nemzetgyűlésen nem volt obstrukció, — sem ezen, sem a múlt nemzetgyűlésen — tehát nincs szükség a házszahályrevizióra. Ezt a tételt vitathatónak tartom. Hogy technikai értelemben vett obstrukció nem volt, azt elismerem, de bizonyos beszélő vagy lappangó obstrukció bizony igen gyakran megnyilatkozott a tárgyalások rendjén. (Ugy van! jobbfelől.) Mindenki látta és érezte, hogy nem tudtunk abban a tempóban haladni, ahogyan kellett volna. Hallottunk 6—8 órás beszédeket, amelyeket ha a tartalmuk szerint kivonatolnánk, nagyon röviden el lehetne mondani. De nem ez az igazi ellenérvem, hanem az, hogy amiért eddig nem volt obstrukció, nem jelenti azt, hogy ezután sem lehet. Nekünk nem lehet bevárni, amig az obstrukció nyiltan, a legszélsőbb fegyvereivel, a legleplezetlenebb alakjában jelenik meg itt a Házban. Nekünk provideálnunk kell, nem lehet a már teljesen elmérgesedett viszonyokat bevárni, amikor az obstrukció hidrája megjelenik. Az, hogy eddig nem volt szélsőséges alakban megjelenő, a nemzetgyűlés munkaképességét veszélyeztető obstrukció, abszolúte nem érv arra, hogy ne jöjjünk elő a kérdés végleges rendezésével. Meg kell emlitenem Farkas Tibor t. képviselőlársam ellenérvét, aki az egyetlen volt a Házon belül felszólaló ellenzéki képviselő urak közül, aki azt mondotta, vigyázzunk, ő mint konzervatív érzelmű ember figyelmeztet bennünket, hogy ha megcsináljuk a házszabályreviziót, ennek az lesz a súlyos következménye, hogy a majd eljövendő radikális többség ezt készen kapja a kezébe és majd mi ellenünk fogja használni. Ugy ez az érv. mint az ezzel szembeszegezhető ellenérv már közhely. Az bizonyos, hogy ez a lehetőség megvan, de az is bizonyos, hogy ha az a radikális többség eljön, nem sokat fog gondolkozni afelett és nem csinál nagy lelkiismereti kérdést abból, hogy a kisebbség kivonul, vagy talán megpróbálja anélkül a javaslat törvényerőre emelkedését. Sokkal szigorúbb formában hozná tető alá ezt a javaslatot, — hiszen megvannak már rá tapasztalataink — sokkal szigorúbban, mint amit mi javaslunk a plénumban. (Ugy van! jobbfelől.) Ugy látom, nemcsak az itt felszólalt képviselő uraknál, — akiknek nem mindegyike mondta meg nyiltan — de a sajtóban és kint a fórumon is mindenhol, hogy az igém 1 ellenzéki képviselő évi december hó 9-én, kedden. ö2i1 urak túlnyomó része vagy nyiltan bevallja, vagy legalább is sejteti, hogy annak a pártnak, amelyhez tartozik, vagy legalább is annak az irányzatnak, mellyel szimpatizál, szivesen megszavazza a házszabályreviziót, csak épen a mostani többségnek nem akarja megszavazni. Ebből a legközelebbi és leglogikusabb következtetés az lehetne, hogy ha nekik megvan a joguk erre, akkor meg lehet a mostani többségnek is. De én nem ezt a következtetést vonom le, amely a legkézenfekvőbb lenne, hanem azt mondom, hogy ha mindenki szükségesnek tartja a maga szempontjából, akkor feltétlenül szükséges az a jelenlegi pártokra való tekintet nélkül is. Ez a probléma nem pártprobléma, hanem nemzeti probléma, amely jóval túlterjed a mai egységespárt vagy a kormányt támogató párt keretein. Olyan probléma ez, amely szerény véleményem szerint határkő a magyar parlamentarizmus történetében. (Ugy van! jobbfelől.) Olyan probléma ez, amelyet ha szerencsés kézzel megoldunk, hosszú évtizedekre megoldjuk a magyar parlamentarizmus kérdését, amely parlamentarizmus az utóbbi időben, sajnos, igen sok oldalról komoly veszedelemben volt. Abban a meggyőződésben, hogy ez a vélemény lassan ki fog alakulni, azt hiszem, nyugodt lélekkel ajánlhatjuk a nemzetgyűlésnek a javaslatot elfogadásra. Beszédem befejezéseképen még csak egyet vagyok bátor megjegyezni. Minden ellenzéki szónoknál, aki a kérdéssel foglalkozott, kénytelen vagyok megállapitani, hogy — nem merem ezt a szót használni, hogy gyávaság — merészség hiánya mutatkozott ahhoz, hogy a végső konklúziót levonja. Ha elemzem, mi lehet ennek tulajdonképeni lélektani oka, hogy az ellenzék megáll közvetlenül a végső konklúzió levonása előtt, kénytelen vagyok megállapitani. hogy ennek oka a magyar politikai életnek általános és szerinteni végzetes nagy hibájában rejlik. Minden közkeletű politikai fogalomnak Magyarországon van valami sajátos és érzelmi szineződöttsége, minden közkeletű politikai fogalom tele van süritve, itatva és körül van fonódva a gyűlöletnek, lelkesedésnek, a szélső szenvedélyeknek lángnyelveivel, így vagyunk a szólásszabadság fogalmával, de a klotür szerencsétlen fogalmával is. Ez utóbbi például évtizedeken át — a jelentésemben ismertetett igen érthető okokból — ellenszenves, gyűlöletes fogalommá alakult ki a politikai közvéleményben. Ez a közvélemény nem veszi észre, hogy a gyüíöletességnek igen érthető okai ma megszűntek és ezért a gyűlölet, az impulzivitás a társadalmi, politikai életben tovább él. Nem veszi észre, hogy olyan intézményről van szó, amely a világ összes parlamentjeiben régen elfogadtatott, ós egyáltalán nem dehonesztáló a kisebbségre sem. Ha ez a szenvedélymentesség be fog vonulni a lelkekbe, és bizonyos tárgyilagos szemmel fogjuk nézni az intézményeket, azt hiszem, el fogunk jutni oda, ahova el kellett jutnunk, mert teljesen katasztrofálissá válnék Magyarországon a belpolitikai élet is, ha a nagy impulzivitástól, szenvedélyességtől nem tudnánk megmenteni. Bizom abban, hogy ez meg fog történni. Bizom abban, hogy az igen tisztelt ellenzéknek abban a részében is, amely itt megjelenik és hajlandó a tárgyalásban való részvétellel a javaslatot kritikai szemmel kisérni, ezek a szempontok fognak uralkodóvá válni, és bizom benne, hogy a javaslat lényeges változtatás nélkül fog elfogadtatni, amit ezennel tisztelettel kérek is. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: A tanácskozást befejezettnek nyilvánitom. Következik a határozathozatal. A vita folyamán beadott Mokcsay Zoltán képviselő ur egy, Szabó József képviselő ur pedig 93*