Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-347

566 A nemzetgyűlés 347. ülése 1924. amelyekkel találkozunk. Ezeket csoportosítani kívánom. Mielőtt azonban ezekre rátérnék, kénytelen vagyok rámutatni arra, hogy miért merült fel három deeennium múlva újra ebben a teremben a házszabályrevizió. Azért, mert fájdalom, voltak olyanok a múlt nemzetgyűlésen, akik annak ellenére, hogy a kénytelen helyzetnek nem egy, sem két esetével, hanem egész tömkelegével találkoztak — és ez a nemzet arra kényszerült, hogy a trianoni szerződés kaudiumi igája alá hajtsa a fejét, hogy leszámoljon a legfájdalmasabb hangulatban az ország megcsonkításával, alkotmányunk megtépésével, — egyesek mégsem tudtak leszámolni a múltban az ő személyüket ért vélt sérelmekkel. Az ország helyzetével a realitások súlya alatt le tudott számolni a nemzet, mert van tienne élniakarás; akik azonban a saját múltbeli állítólagos sérelmeikkel leszámolni nem tudtak, azok gáncsot > vetnek a nemzet élniakarásának. (Ugy van! a jobboldalon.) A mai helyzetben, midőn itt ülünk a radikális ellenzék távollétében, nem lehet behunyni a szemünket az előtt, hogy hivatása teljes magaslatára nem emelkedett az a nemzetgyűlés, amely visszatért az 1908-as házszabályra. Félrevetvén az 1913-ast, szubjektív szenvedélyes érzéstől vezéreltetve, negálásával mindazoknak a tapasztalatoknak, amelyeket világszerte tettek a parlamentek demokratizálódása és a házszabályok kérdésében levő kapcsolat tekintetében. Kapcsolatot mondok, de nem egészen helyes a szó, mert nem fedi az értelmet. Negálni kivánják a tapasztalatokat azok a tényezők, amelyek politikai exisztenciájuk alapfeltételéül azt tartják, hogy a jelenlegi állapot fentartassék, akiknek politikai érvényesülését megnehezítené a parlamentnek magas szinten mozgó tanácskozása, akiknek nem felel meg az, hogy a parlament a nemzeti akarat fókusza legyen, amelynek hivatása energiát kisugározni, a meggondolt bölcsesség letéteményeképen, hogy önbizalmat adjon példájával a nemzetnek. Vannak, akiknek ez a Ház csak tribünül kell hogy szolgáljon, ahonnan a mentelmi jog védelme alatt a nyilvánosság előtt lázítani lehessen kifelé. (Ugy van! a jobboldalon.) Csakhogy egyszer már szemébe kell nézni annak a hamis politikai jelszónak, amely az obstrukció lehetőségét a _ szabadság valamely korolláriumának tartja, amely attól fél, hogy ha ez a fegyver kiveretik egy törpe kisebbség kezéből, akkor talán valamikor megcsonkulhat maga a szabadság is. Az obstrukció lehet megtévesztő és megtévesztésre irányuló. Legtöbbször ilyen. Lehet tetszetős, amely hatást gyakorol kifelé. Megengedem, lehet igaz ügy szolgája is. De feltéve azt, hogy igazságos is a gondolat, amelynek jegyében egy obstrukció megindult, keresnünk kell azt, vájjon szolgálja, szolgálhatja-e azt az ideált, lehet-e praktikus haszna vagy csak elvfentartás, vagy pedig a passzivitásba való belegyökerezés folytán a nemzet életének más terén nagyobb rombolást idéz elő. Megfelelt itt erre tegnap Ernszt mélyen t. képviselőtársam, aki konstatálta, hogy a nemzeti ellenállás obstrukciói pyrrhusi győzelmet arattak. Sőt alkotmányvédő szerepét soha be nem töltheti, mert mint a legextrémebb politikai fegyver, csakis egy hazafiatlan, magáról elfeledkező, szolgává lett többséggel szemben lenne megengedhető, amelj^ a maga egyéni és párturalma érdekében kész keresztülgázolni a nemzet legszentebb javain. De ha ez áll, vájjon ilyen többség ellen lehet-e obstrukciót csinálni bármely házszabállyal? Nem akarok itt elvileg argumentálni. Láttuk, látta az egész nemzet, hogy mikor olyan többség jutott uralomra, amely a nemzet közvéleményének homlokegyenest szembeszegezte a maga céljait, az nem tekintett sem házszabályt, évi december hó B-án, szerdán. sem törvényt, sem nemzeti gondolatot, hanem keresztülgázolt mindezeken. Ilyen többség ellen szánalmas vergődés az, ha azt csak egy parlamenti kisebbség csinálja. Vagy van ilyenkor magában a nemzetben nagy erő, vagy pedig az obstrukció sem segithet, mert az ilyen többség által nem félretolatik, hanem erőszakkal megsemmisittetik. A parlament energiáját az obstrukció lehetősége ellenben megbénítja, legyen az akár nyilt, akár burkolt, legyen az akár beszédes, akár technikai obstrukció. A beszédes obstrukció szóáradatában pedig rendszerint a parlament munkakerülése dokumentálta tik, munkakerülés, nivótlansággal együtt, amely a nemzet létét és tekintélyét ismét rombadöntheti. És ha elképzelhető lelkiismeretlen többség, lehet lelkiismeretlen a kisebbség is. Találkozni fogunk a házszabály kérdésében természetszerűen azzal az érvvel, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak és sokkal nagyobb kérdések feküsznek előttünk, semhogy a házszabályreform ezek ellen mint panacea szerepelhetne. Teljesen igaz. Senki a házszabályt panaceának fel nem fogja. De szükséges előfeltétele ez annak, hogy más kérdések orvosoltathassanak, azok a többi kérdések, amelyekről nem egyszer azt halljuk, hogy junktimban lennének a házszabályreformmal. Álljunk meg ennél a junktimnál egy szóra. Százéves a szó. Tudomásom szerint száz éve jött divatba. 1825-ből tudok először Junktim politikáról. Mi a Junktim ? Összekapcsolni összetartozó, többször össze nem tartozó dolgokat, összekötni, egymásba kovácsolni azzal a tudattal, sokszor azzal a célzattal, hogy a heterogén elemek összekötése által lehetetlenné tétessék az, hogy egyik vagy másik rész egyedül is érvényesüljön, ami által az egész megsemmisüljön. Az 1825-iki Junktim története olyan érdekes és olyan klasszikus tanút tudok idézni, hogy pár percig emellett immorálni szándékozom. Az akkori diéta elhatározta, hogy a rendszeres munkálatokat »ne uno quidem excepto«, együtt fogják felvenni. Erős küzdelem folyt és Deák Ferenc eközben egy beszédében a következőket mondotta (olvassa): »Valának e részben a tanácskozás alatt oly okok előhozva, amelyek a törvényhozás magas szempontjával össze nem egyeztethetők. Ilyenek, hogy tudnunk kell előbb mit kapunk, aztán majd meglátjuk, mit adhatunk. Ő azt hiszi, hogy nem ily szempontból kell a törvényhozásnak kiindulni, amelynek kötelességében áll az ország lakosai boldogulását szűkkeblű, mellékes tekintetek nélkül előmozdítani.« Deákra merek hivatkozni eszerint arra nézve, hogy a do ut des elve, az alkueredmény kiforszirozása nem feltétlenül jó és üdvös politika. Később rámutat arra, hogy ezáltal az ügyek annyira elhuzattak, hogy megváltozott az egész helyzet, csak a Junktim maradt fenn, mintegy pergátló kifogás. Amint mondja (olvassa): »Valamelyik osztálynál csak el kell a munkát kezdenünk, és addig, mig mindenkin nem segithetünk, egy résznek sem akarni segítséget nyújtani nem csak fonák számítás lenne, de még az is cáfolhatatlan, hogy ha az egyes remélt kedvezések hamarabb létesülnek, ebből előny háramlik a többire.« Azzal végzi ezt a passzust, hogy: »hozzájárul a nihil per excepta szerencsétlen gondolata, amely által a legüdvösebb intézkedéseket kiszalajtottuk kezünkből.« »Szóval a Junktim gondolatát a tapasztalás megcáfolta és alaptalanságát, sőt lehetetlenségét bebizonyította.« Ez történt 1825-ben. Azóta is sokszor kisértett a Junktim és egy kivétellel mindig felmerült a házszabályreform