Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-346
r A nemzetgyűlés 346. ülése 1924. évi december hó 2-án, kedden. 555 Csik József jegyző: Petrovits György! Petrovits György: Mélyen t. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Az a tárgy, amely a most napirenden levő javaslatban előttünk fekszik nem uj problémája a magyar közéletnek. Ez a kérdés bevonult a magyar alkotmányos életbe és a magyar parlamentbe akkor, amikor kezdett onnan kivonulni 1 a komoly felelősségérzetnek, az erkölcsi kötelességtudásnak és az igazi parlamentarizmusnak nemes, emelkedett szelleme. Az 1867-iki kiegyezés után páratlanul magas szinvonala volt a magyar törvényhozás képviselőházának. Minden választókerület arra törekedett, hogy legkiválóbb fiát, a maga Deák Ferencet küldje be a képviselőházba és az a magyar képviselőház, amely akkor létrejött, fényes képességű, nagy tudású, intakt jellemű és erős hazafias érzésű magyar embereknek volt valóban feltétlenül tiszteletreméltó testülete. Ennek a képviselőháznak előkelő szinvonalu tárgyalásai tekintélyt szereztek a képviselőháznak nemcsak itthon, de elismerést, tiszteletet, becsületet parancsoltak külföldön is, ellenségei és jó barátai körében egyaránt a magyar nemzetnek. Azt mondhatnók, hogy szinte mellékes kérdés volt akkor, hogy milyenek legyenek a magyar képviselőház házszabályai. Mert alig volt szükség szabályokra, ott, ahol komoly hazafias érzéstől és felelősségérzettől áthatott magyar férfiak lelkiismerete és kötelességtudása nagyobb biztositéka volt a tanácskozás rendjének és színvonalának, minden házszabálynál. Ilyen szinvonalu képviselőházban és ilyen szinvonalu tanácskozás mellett olyan szelid lelkületű elnök, amilyen a megboldogult Péchy Tamás is volt, könnyen fentarthatta minden erőszakos intézkedés nélkül a képviselőház tanáeskozá sainak rendj ét. Később hanyatlás, dekadencia állott be a magyar közéletben. Jelentkezett ez a hanyatlás az irodalomban, a társadalmi életben és utat tört magának a parlamentben is. Túlságosan individualisztikus felfogás lett uralkodóvá. Lábrakapott egyesek szertelen önbecsülése. Talán többoldalúvá, de sekélyebbé és felületesebbé lett az emberek tudása és műveltsége. A szerénység, a komolyság, a közérdekű gondolkodás helyébe lépett egyesek feltűnni 1 és szerepelnivágyása és egyéni céljaik hajszolása. Amilyen mértékben terjedt szellemi és erkölcsi életünkben ez a dekadencia, olyan nagy arányban hanyatlott a magyar parlamentarizmus szinvonala is. Volt azonban — és ezt tárgyilagosan el kell ismerni — egy igen tiszteletreméltó oka is annak, hogy parlamenti harcaink egyre kevesebbékké lettek. Ez az ok az volt, hogy a 90-es években egy uj^ nemzedék lépett be a magyar közéletbe. Egy uj nemzedék, amely nem ismerte az abszolutizmus korszakát és ennélfogva nem tudta megérteni, hogy azzal szemben milyen nagy haladást jelentett Deák Ferenc kiegyezése. Ez a nemzedék a nemzeti követelésekben türelmetlenebb volt, mint a régi. És az erősödő nemzeti szellem és az előbb vázolt individualisztikus szellem volt az oka akkor annak, hogy parlamenti harcaink egyre hevesebbekké lettek, hogy kezdett meghonosodni az obstrukció, sőt később éveken át dúlt a magyar parlamentben. A parlamenti élet eme elfajulásának volt akkor következménye, hogy egyre hangosabbá és egyre türelmetlenebbé vált a házszabályok szig'oritásának követelése is. Ennek a követelésnek volt egy lánglelkü vezére és harcosa : Tisza István gróf, akinek az a küzdelme, amelyet akkor folytatott, nekünk — voltunk bár követői vag-y ellenségei — feltétlenül tiszteletet parancsolt (Ugy van! a jobboldalon,) és azt NAPLÓ XXVII. tóondhatjuk, hogy az a küzdelem, melyet ő akkor folytatott a házszabályok szigorításáért, nemcsak a magyar alkotmányos életnek, de azt hiszem, az egész világ parlamentarizmusának történetében igen fényes helyet foglal el. Ha most lapozzuk Tisza István beszédeit, látjuk ezekből a beszédekből, hogy ő fanatikusa volt a parlamentarizmusnak és fanatikusa volt a magyarságnak. Az ő főtétele az r volt, hogy a magyar képviselőház méltósága és becsülete a nemzet legdrágább közkincse, fenmaradásának biztositéka és alkotmányunk záróköve, (ügy van, ! a jobboldalon.) Szerinte a magyar nemzet ereje abban az erkölcsi tartalomban van, amellyel a parlamentáris élet rendelkezik. A parlamentnek kell jó példával előljárnia, a törvénytisztelet, az önmegbecsülés ós a szenvedélyeit fékezni tudó kötelességteljesités terén. A magyar parlament nem lehet játékszer jelentéktelen töredékek kezében. A magyar parlament sorsát nem lehet kiszolgáltatni egyesek szeszélyeinek. Tisza István szerint a parlamenti helyzet elfajulása megmételyezi az egész országot s ennélfogva a szerves házszabályreform nem egyik vagy másik párt érdeke, de elsőrendű nemzeti 1 közérdek, a magyar nemzeti politikának kardinális fontosságú kérdése. Ha most olvassuk Tisza István beszédeit, amelyek ma is annyira aktuálisak, és ha figyelembevesszük azt, hogy ina már Európának minden törvényhozása sokkal szigorúbb házszabályokkal dolgozik, mint a magyar nemzetgyűlés, akkor valóban érthetetlennek látszik előttünk az az idegenkedés, amellyel egyes pártok a házszabály revizió val szemben viseltetnek és nem tudjuk megérteni, hogy ez a revízió miért nem válik az egész parlament követelésévé. Igénytelen felszólalásomban most a házszabályrevizió kérdését a magyar közélet egykét szempontból szeretném röviden megvilágítani (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.). Felvetem először azt a kérdést, vájjon szükségesnek tartja-e a közfelfogás a nemzetgyűlés tanácskozási rendjének szigorítását, a házszabéjyreviziót. Emlékezünk arra, milyen nagy tekintélye volt régen a közvélemény előtt a képviselőháznak, milyen áhítatos figyelemmel kisérte valamikor a magyar közvélemény a képviselőház tanácskozásait. Joggal Írhatta abban a korban Mikszáth Kálmán, hogy az általános figyelem örökké a képviselőház! felé fordul. mint a mohamedánoké Mekka felé. Má ezzel szemben közöny mindenütt, a fővárosban és a vidéken is, és az érdeklődés teljes hiánya. Ha pedig beszélnek az emberek a nemzetgyűlés tanácskozásairól és különösen az itt lejátszódó turbulens jelenetekről, akkor a gúny és a lebecsülés hangján teszik azt, és nekünk, akik őszinte hivei vagyunk a parlamentarizmusnak, fáj hallani, miként sürgetik egyre jobban és igen sokan a közvélemény körében a mai parlamentarizmus helyett a nemzeti abszolutizmust. Ráutalok ennek a közfelfogásnak egy pár tünetére. A nemzetgyűlés első üléseinek egyikén felszólalt Csizmadia András igen t. képviselőtársunk és bár sokan akkor kicsinyléssel és gunynyal fogadták felszólalását, bennem igen komoly figyelmet keltett az ő beszéde. Azzal kezdte felszólalását, hogy először szólal fel a nemzetgyűlésen, de eddigi tapasztalatai után nem tartja ezt különösen nagy szerencsének, mert éveken át tagja volt községe képviselőtestületének, vármegyéje törvényhatósági bizottságának, de ezekben a testületekben sohasem látta azt a durvaságot, azt a szenvedélyes 82
