Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-330

28 A nemzetgyűlés 330, ülése 1924. évi november hó 5-en, szer dem». kórház átalakítására vonatkozó eme nyilatko­zatomat, mert rajta leszek, hogy a legszigorúbb tél beállta előtt a barakkok nagy része már lak­ható állapotban legyen. (Helyeslés.) Kérem vá­laszom tudomásul vételét. Elnök: Az interpelláló képviselő ur kivan szólni? Saly Endre: Nem! Elnök: Az interpelláló képviselő ur nem ki­van szólni, kérdem tehát a t. Nemzetgyűlést, méltóztatik-e tudomásul venni a minister ur válaszát, igen vagy nemi (Igen!) Ilyen érte­lemben mondom ki a határozatot. Ki a követ­kező interpelláló? Hebelt Ede jegyző: Várnai Dániel! Elnök: Az interpelláló képviselő ur nincs jelen, az interpelláció töröltetik. Ki a következő interpelláló? Hebelt Ede jegyző: Rákóczi Ferenc! Elnök: A képviselő ur nincs jelen, interpel­lációja töröltetik. Ki a következő interpelláló? Hebelt Ede jegyző: Malasits Géza! Malasits Géza: T. Nemzetgyűlés! A folyto­nosan emelkedő húsárak következtében a fő­város lakossága hovatovább kénytelen leszok­ni a husevésről és arról, hogy ételét zsirral megzsirozza. Az állapotok nemcsak Budapes­ten, hanem az ország nagyobb városaiban is hovatovább odafajulnak, hogy a most felser­dülő kisiparos-, munkás- és kistisztviselő-gene­ráció nem fogja tudni még hirből sem, hogy mi a húsétel és ennek a jövendő generáció meg" lehetős nagy kárát fogja látni. Különösen ká­ros ez a mai állapot a nehéz fizikai munkát végzők számára, akik a múltban sem voltak igen elkényeztetve húsevés tekintetében, ezidő­szerint azonban katasztrofálisan nehéz a helyze­tük. Legyen szabad csak felemlítenem a hús­árak és a keresetek egymáshoz! viszonyát, ami a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy épen a dolgozó városi lakosság az, amely hovatovább kénytelen teljesen leszokni a husevésről. A marhahús ma tizenkilencezerszer olyan drága, mint volt békében, a sertéshús ára huszonegy­ezerszerese, a disznózsíré huszonhatezerkétszáz­ötvenszerese, a füstölt szalonna pedig huszonhat­ezernyolcvanszorosa a békebeli árnak. A má­sodrendű kolbász huszezerszer olyan drága, mint volt békében. Ezzel szemben a jól kvali­fikált ipari munkások keresete tizenháromezer­szerese annak, ami volt békeidőben, a női munká­sok és ifjuímimkások keresete pedig 8—10-ezer:­szerese a békebelinek. A kisiparosok keresete, bármennyire eről­ködnek is, semmivel sem emelkedett nagyobb arányban, mint az ipari munkásoké. A tisztvi­selők kei-esete, úgy a városi, mint az állami tisztviselőké, mélyen alatta marad az arany­paritásnak. Mint tudjuk, a hivatalos dollárkurzus alap­ján megállapított szorzószám 15.300, az állami szorzószám pedig 17.000. Azt látjuk, hogy a ke­resetek lényegesen ezek alatt a szorzószámok alatt maradnak, holott a húsárak kivétel nél­kül mind az aranyparitáson felül vannak. Ez azután természetszerűleg maga után vonja azt, hogy a lakosság húsellátása, hússal való táplálkozása rendkívül hiányos, úgyhogy nem túlzok akkor, ha azt mondom, hogy kevés állami van Európában, amelyben a fejenkénti húsfogyasztás olyan alacsony volna, mint ná­lunk Magyai*országon. Ami pedig a fővárost illeti, itt, sajnos, azt kell konstatálnom, hogy a fejenkénti húsfogyasztás hónapról-hónapra csökken és a békebeli állapottal szemben annak alig egyharmadát teszi ki. Lehet azután azon .vitatkozni, hogy kell-e húst enni, vagy nem kell húst enni. Hiszen tud­juk, hogy vannak bizonyos felfogások, ame­lyek azt hangoztatják, hogy nem kell húst enni. Bizonyos azonban, hogy a nagyvárosok kultúrája, a nagyvárosok munkabeosztása, a nagyvárosok idegölő, idegesítő munkája fel­tétlenül szükségessé teszi, hogy az emberek hússal táplálkozzanak. Mármost, a béke idejé­ben sem volt a városi dolgozó lakosság — külö­nösen itt nálunk, Magyarországon — a húsétel tekintetében elkényeztetve; azelőtt is a közép­európai államok között a húsfogyasztás itt lé­nyegesen kisebb volt, mint Ausztriában, mint Németország-ban, nem is beszélve Svájcról, Franciaországról, vagy Angolországról. Ha a jelen esetben megnézzük, hogy mi okozza a husdrágaságot, akkor azt tapasztal­juk, (Zsilinszky Endre: A nagy vágók, kép­viselő ur, nem a gazda!) — rögtön rátérek arra is — ... azt kell látnunk, hogy egy kiló marha­hús szállitási költsége, fogyasztási adója és a hozzátartozó forgalmi adó 4675 koronát tesz­nek ki, tehát egy kiló húst fuvarköltségben, fogyasztási és forgalmi adóban 4675 korona terhel. Ebbe nincs belefoglalva a kereskedő utazási költsége, nincs belefoglalva vásárpénz­tári illeték, nincsenek belefoglalva a járlat­átiratási költségek, a vágatási díjak, a pol­gári haszon és egyéb dolgok, úgyhogy ha az egy kiló húsra nehezedő összes költségeket figyelembe veszem, nem túlzok, ha azt mon­dom, hogy egy kiló marhahúst Magyarörszá­go'm 8000 korona terhel, 8000 korona olyan költség*, amely a polgári hasznon kívül még felmerül. Természetes, hogy ilyen körülmé­nyek között drágának kell lennie a húsnak. A sertéshúsnál még rosszabb a helyzet, mert ezt különböző illetékekkel még inkább meg­terhelik. Ebből elsősorban megállapitható, hogy a husdrágaság'ot az amúgy is nagy piaci árakon kivül azok az illetékek okozzák, amelyek mind az aranyparitáson felül vannak, így a vasúti fuvar és egyéb költségek, és nem kevésbé az, hogy a húsnak három-négy kézen keresztül kell mennie addig, míg a fogyasztóhoz jut. Hozzájárul a husdrágasághoz itt, Buda­pesten még egy körülmény, amelyet kénytelen vagyok felemlíteni Nevezetesen annak, aki húst vásárol, le kell fizetnie a husfogyasztási adót a főváros pénztárába, s ha kiszállítja a húst Pesterzsébetre, Kispestre, vagy Csepelre, akkor annak a községnek fogyasztási adóját is meg kell fizetnie, ami természetesen megint megdrágítja a húst. Több, mint egy éve fo­lyik a heree-hurca a fővárossal, hogy ezeket a kétszeresen számított husfogyasztási adókat fizesse vissza, mert méltánytalan és igazságta­lan, hogy a cég* kétszer fizessen fogyasztási adót, amit azután természetesen áthárít a fo­gyasztóra. De mindhiába: aki Budapesten vá­sárol húst nagyban és kiszállítja a budapesti vámokon keresztül a környékbeli községekbe, annak kétszer kell lefizetnie a husfogyasztási adóját és ennek egyik részét egyszerűen nem i éritik neki vissza, ami természetesen nagy­mértékben hozzájárul a husdrágaság*hoz. Ennek a drágaságnak a folyományaként azt tapasztaljuk, hogy a lakosság, mert nem bir kellőleg hússal táplálkozni, folyton sorvad, a nehéz fizikai munkát végzők munkateljesít­ménye ezáltal csökken, a fiatal generáció fel­cseperedik anélkül, hogy húst evett volna, anélkül, hogy zsiradékot kapott volna az ételei­ben, és ez az izmokra, az idegekre, a csontok

Next

/
Oldalképek
Tartalom