Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-338
A nemzetgyűlés 338. ülése 1924. évi november hó 19-én, szerdán. 315 ségbe visszavinni. Ma is állom mindazt, amit akkor irtani. Jellemző, hogy ezt a levelet már akkor eltették, bizonyságául annak (Peyer Károly: Gondolták, hogy képviselő lesz!), hogy már akkor, ott bent abban a szerkesztőségben, az én keresztény nemzeti meggyőződésemből nem csináltam titkot, hogy én soha egyetlenegy olyan sort abba a zsidó liberális lapba le nem irtain, amit rám lehetne olvasni, mert ahogy ismerem az önök taktikáját, már reges régen rámolvasták volna. Ellenben én voltam az az ágrólszakadt újságíró, aki a Károlyikormány uralomra jutása előtt két-három héttej, a legkétségbeesettebben irtam arról, ha Károlyiék uralomra jutnak, és akkor történt meg az, hogy az akkori munkapártnak olyan illusztris, olyan kiváló embere, mint Fazekas Ágoston, telefonon kérdezte meg, hogy ki a szerzője azoknak a cikkeknek, és amikor megtudta, hogy én vagyok, gratulált nekem. Hát ha ezt is fel méltóztatott eniliteni, hogy ezzel kifelé talán diszkreditálni próbáljanak az előtt a keresztény magyarság előtt, amely előtt senimiképen senii tudnak engem diszkreditálni, hogy miért dolgoztam én annál az azóta megszűnt „A Nap" című újságnál, hát igen, dolgoztam azért, mert akkor itt az elmúlt liberális érának a jóvoltából annyira nem volt kereszt tény sajtó, hogy az a Bangha páter volt kénytelen felprédikálni ezt az országot, hogy végre itt a keresztény sajtó megalakulhasson és létrejöhessen. Volt egyetlenegy napilap, ma is tisztelettel emlékezeiml meg róla, mert ott volt a keresztény újságírásnak a hőskora. Ottan úgyszólván ingyen és az éhhalállal küzdve, a Szent István palotában, a Szentkirályi uccában azok a szegény keresztény ujságirók nem egy éjszaka a szerkesztőségben voltak kénytelenek aludni és nagy, széles papirlepedőkkel takarózni. Ott az a Molnár apát volt a szellemi irányitója annak a lapnak, akiben megvolt a becsület és lelkesedés, de a keresztény társadalom indolenciájából — ezt is meg kell mondanom — nem tudták azokat a héroszokat, azokat a vértanukat fizetni. Abban A Nap szerkesztőségében nemcsak hogy soha le nem irtani egyetlen olyan sort sem 1 , amit szégyenlenem kellene, hanem azt is megmondhatom, ha már olyan nagyon méltóztatnak vitatni katonaságom történetét, hogy mikor én két és fél esztendeig becsülettel szolgáltam, nem rajtam múlt, hogy felülről nem vittek cl 1*1* cl EL frontra, amely frontra — megmondhatja Kirchner altábornagy ur — nemegyszer kikívánkoztam és nem engedtem, hogy ha már ki nem engedtek, hogy valamiképen sarzsit is kapjak, azzal a megokolással, hogy nem volna szivem ahhoz, hogy a frontról hazajövő katona, akinek sarzsija alacsonyabb, mint az enyém, kénytelen legyen szalutálni nekem, aki a magam hibáján kivül kénytelen vagyok itthon lenni. Hát ebben a szerkesztőségben ife annyira a keresztény nemzeti gondolatot képviseltem, hogy amikor egyszer katonáskodásom idején oda bementeni és azt láttam, hogy az olasz hadüzenet elején, irtózatos nagy cikk készül arról, hogy mozgalmat kell indítani, melynek az lesz a eímle és neve, hogy Ivmi, Isten verd meg Itáliát, akkor én odamenteni és az akkor még élő Braun Sándor főszerkesztő jelenlétében egy nagy plakátpapirt ragasztottani és nagy betűkkel odairtani, hogy az Ivmi betűiből az derül ki, hogy izraelita vallásúak mind itthon. Ennek következtében az egész akció meg ite bukott. Nem rajtam múlik, hogy ilyen dolgokat itt el kell mondanom, igazán nem én vagyok az oka, nem tehetek róla. Ez a vád mái* onnan is elhangzik ellenem, elhangzott már arról az oldalról is egy olyan egyén szájából, akinek nem volna joga itt kinyitni a száját és azt keresni valakin: yolt-e katona, vagy nem volt, mert ő eljutott arra a frontra, ott hamarosan orosz fogságba került és a háborúban megjelent „Orosz pokol" cimü könyvében azt írja, hogy amikor ő hazakerült ebből a hadifogságból, ahonnan csak ő kerülhetett haza — a keresztény forradalom is tudja, hogy csak az ő bajsorsosait engedték haza, de hazakerülhetett onnan ugyanakkor, amikor Szamuellyék ott lövöldözték az orosz fogolytáborban levő keresztény magyar tiszteket —: „Elgondolkozom. Hazavisznek, hazamegyek erről a harctérről, ahová embereket pusztítani küldtek, elmentem embereket pusztítani, mert parancsolták az átkozott gazemberek!" Tudjuk, kikre vonatkozik ez a keifejezés: Ferencz Józsefre, Tisza Istvánra, mindazokra, akikre szokták ezt érteni. Nincs joga annak hivalkodni azzal, hogy ő a fronton volt, a másik ember pedig nem volt ott; nincs joga annak, aki csak „átkozott gazemberek" parancsára ment ki, amint ő maga írja és nincs joga annak, aki azt írja, hogy a foga csikorgott dühében, mikor erre gondolt. írja ezt olyasvalaki, aki ebben a teremben nemcsak csekélységemet, hanem Wolff Károlytól kezdve a keresztény gondolat minden vezérét — mellesleg mondva, itt a mentelmi jog védelme alatt — fórra dalmisággal gyanúsítja. {Felkiáltások bal felől: Ki az?) írja azt is: „Mégis csak hallatlan dolog a világforradalom, amelytől mi" — ezt a „mi"-t meg kell érteni, ez a „mi" visszhangzik az egész földgömbön egy 6000 éves faj ajkán — , amelytől mi a háború végét vártuk, az Oroszországban kitört és nálunk még mindig nincs változás az állapotokban!" (Felkiáltások balfelöl: Ki volt az?) Ha önök nagyon kíváncsiak, megmondom. De én itt a nemzetgyűlésben, de a sajtóban tettein ezt máiszóvá, mert vagyok olyan legény, hogy vállalom érte a felelősséget, az illető azonban ma sem felelt rá semmit. Ez a képviselő Fábián Feuermann Béla ur volt! (Felkiáltások a balközépen: Érthető!) Még egy dologról akarok beszélni. (Derültség. — Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Csak néhány percre akarom még igény be venni a t. Nemzetgyűlés türelmét. Én meg tudom érteni, hogy amikor Wild József igen t. képviselőtársam itt próbálta bizonyítani az ő Offener Brief-jenek adatait és én kénytelen voltam számon kérni tőle, hogy miért nem tanult meg helyesen magyarul, ő ezt a közbeszólásomat visszaverni igyekezett; őneki talán ennek a kérdésnek felvetése fájt. Megérteni egyénileg talán azt is, hogy ma megint épen a magyarság kérdését vetette fel szemben velem, akinek a családi nevét is említette itt. Én nem tehetek róla, nekem az a meggyőződésem, hogy csakugyan valakinek nem a nyelvben van a magyarsága; ezért nem kellett Wild József képviselő urnák jönnie, ezt Széchenyi István gróf megmondotta annak idején. De ugyanakkor érzem azt, hogyha valaki egy nemzet törvényhozójának elmegy, akkor mégis csak — ha százszor is ugy van, hogy az érzés talán független a nyelvtől, — eminens kötelessége annak a törvényhozónak ... (Wild József közbeszól.) Elnök: Wild József képviselő urat figyelNAPLÓ XXVII. . 45
