Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-334
162 r A nemzetgyűlés 334. ülése 1924. évi november hó 12-én, szerdán. amire nézve a pénzügyminister urat nyilatkozatra óhajtom birni, hogy az illetményekre és ellátásra vonatkozó azon egyes sérelmes rendelkezéseket, amelyekre különösen a Közszolgálati Alkalmazottak Nemzeti Szövetsége és a Vasutasok Országos Gazdasági Egyesülete hívta fel az egyes reszortminister urak figyelmét, revizió tárgyává méltóztassék tenni. A többi részletkérdésre ez alkalommal nem térek ki. Nem térek ki a vármegyei alkalmazottak helyzetére sem, annál kevésbé, mert amint az interpelláeiós-könyvből láttam, F. Szabó iGéza igen tisztelt barátom kivan ezzel a kérdéssel foglalkozni, és engem már előre megnyugtat az, hogy ebben a kérdésben, ö fel fog szólalni, miután ő is teljes szakértelemmel rendelkezik. Én tehát ezeket a kérdéseket itt tángálni nem kívánóin. Mivel azonban azt mondottam, hogy a közszolgálati alkalmazottak kérdése az egyik legfontosabb kérdés, csak egyetlenegy indokolást méltóztassék megengedni arra vonatkozólag, hogy miért tartottam én ezt a kérdést a múltban és miért tartom most is annyira fontosnak. A közszolgálati alkalmazottak létszáma a magyarországi főbiztos harmadik jelentése szerint 188.012. Ebben benne foglaltatik a közigazgatásnál, az állami üzemeknél és vállalatoknál levő tisztviselőknek, valamint az állami munkásoknak a létszáma is. Ezenkivül itt vannak a uyugdijasok. Számitásom szerint a békében az aktiv tisztviselők száma ugy aranylott a nyugdíjasok számához, mint tiz az egyhez. A békében tehát tiz aktiv tisztviselőre és egyéb alkalmazottra egy nyugdijas tisztviselő vagy nyugbéres munkás esett. Ma azonban mit látunk'? Statisztikám szerint tiz aktiv tisztviselőre hét nyugdijas esik, és ahogy a létszámcsökkentés további folyományát látom, januárban már beáll az az eset, hogy tiz aktiv tisztviselőre tiz nyugdijas fog esni. Ha ezt a létszámot vesszük, akkor azt látjuk, hogy az aktív tisztviselők és munkások és a nyugdijas tisztviselők és nyugbéres munkások száma körülbelül 376.000. Ez az a minimális szám, amellyel 1925 januárjában a kormányzatnak számolnia kell. De ez nem minden, mert hiszen a 376.000 aktiv és nyugdijas állami alkalmazottnál, aki az állami budget terhére tartatja el önmagát és családját, számolni kell azzal, hogy egy-ègy család legalább háromtagú, már pedig akkor azt látjuk, hogy közel 1,128.000 főnyi — nem állítom pozitívumként, de körülbelül ennyi — az ország lakosságának az a része, akiknek ellátásáról — beleértve ebbe a számba az aktivokat és a nyugdijasokat gyermekeikkel együtt — az államnak, a kormányzatnak gondoskodnia kell. Ezt az egyetlen konkrétumot akartam itt a Ház előtt ismertetni, nemcsak azért, mert erre kötelez az az objektivitás és az az ügyszeretet, amellyel ezt a kérdést tárgyaltam és tárgyalom, hanem azért is, mert a kormányzatnak és a nemzetgyűlésnek igenis, be kell látnia azt, hogy egy ilyen hatalmas, nagyérdemű testület megélhetését, mint a közszolgálati alkalmazottak —- tisztviselők és munkások, aktivak és nyugdijasok —, az államnak biztosítania kell, hogy a z államnak módot és lehetőséget kell találnia arra, hogy ezek részére a megélhetést biztosítsa. Ez a nagy tábor az ország lakosságának közel Vs részét képviseli; a közszolgálati alkalmazottak száma közel Vs-a az egész ország lakosságának. Épen azért kérem én a jelenlévő minister urat, méltóztassék odahatni, hogy ez a kérdés lehető rövid időn belül lépésről-lépésre megoldassák, és méltóztassék odahatni, hogy a közszolgálati alkalmazottak gazdasági helyzetén — ideértve az aktiv és nyugdijas tisztviselőket, valamint az aktiv és nyugbéres munkásokat — segítsen a kormány. Nem akarok ezzel a kérdéssel hosszasan foglalkozni, nem akarom azokat a siralmas helyzeteket kronologikus sorrendben felsorolni, amelyeken a közszolgálati alkalmazottak immár tiz esztendő óta keresztülmentek. Nem sorolom fel már csak azért sem, nehogy hangulatkeltéssel vádolhassanak akár künn. akár itt benn. Volt módom tárgyalni erről a kormánnyal és hiába beszélnek akármit, itt a nemzetgyűlésen nyíltan meg kell mondanom, hogy igenis, köszönettel tartozom a kormányzatnak azért, mert ezekben a tárgyalásokban méltóztatott véleményemet meghallgatni. E tárgyalások folyamán a legmesszebbmenő jóindulatot tapasztaltam a kormányzat részéről, igy Korányi pénzügvminister ur ésBud őexcellenciája részéről is. (Rupert Rezső: Tehát paktum jött létre!) Ez nem paktum! (Rupert Rezső: Dehogy nem! Csak azt mondjuk: Záli, te dicsekszel!) Paktumot nem szoktam kötni. (Zaj.) Mutatja ezt négv és félesztendőn át ezirányban kifejtett itteni ténykedésem. Orvoslásokat kérek erre a kormánvzattól, mégpedig olyan irányban, hogv a kormányzat találjon fedezetet arra, hogy ezt a kérdést rövid időn belül immár dűlőre hozza. Annak idején két kérdést vetettem itt fel, amelyeket kénytelen vagyok igen röviden újra felhozni. Az egyik az, hogy a szanálási törvényjavaslat törvényerőre emelkedése előtt szóvá tettem itt a nemzetgyűlésen, vájjon nem volna-e lehetséges — és most is kérdezem, nem lett volna-e helyesebb —, hogy a rövid szolgálattal bíró közszolgálati alkalmazottakat végkielégítéssel bocsátotta volna el az állam, de ezt a végkielégítési összeget olyan magasan állapítsa meg, hogy a z akkori konjunktúra idején ezek a végkielégítéssel elbocsátott közszolgálati alkalmazottak egészen uj foglalkozási ágat kezdhettek, uj önálló exisztenciát teremthettek volna maguknak. Kérdés, hogy ma még mindig nem volna-e ez lehetséges? Én azt hiszem, hogy igen. A másik a drágaság kérdése. A drágaság emelkedése, az árucikkek árainak emelkedése igen is nagy veszélyt rejt magában. (Meskó Zoltán: Majd Ripka megcsinálja!) Ezt a kérdést kellene A^alahogy a kormánynak megfognia és a drágaság emelkedését megállítania. Mit látunk ugyanis, t. Nemzetgyűlés? Tegnap jött hozzám egy igen magasrangu állami tisztviselő, aki hivatalos ügyben Bécsben járt és ez elmondotta, hogy Bécsben 19.000 osztrák koronáért olyan ebédet kapott, amely levesből, Magyarországból odaimportált húsból és olasz makaróniból — amit szintén importáltak — és tésztából állott. Az ebéd ára, mondom, 19.000 korona volt (Meskó Zoltán: De Ripka nélkül!) s ugyanennek az ebédnek ára Magyarországon 35.000 korona. (Meskó Zoltán: Nálunk Ripka is be van kalkulálva! — Rupert Rezső: Erről az ön kormánya tehet, amelyet ön támogat!) Az iparcikkekre nézve ugyancsak egyetlenegy példát hozok fel a sok közül, amelyeket ez a Bécsben járt barátom elmondott. Egy kis igen jó minőségű penecilus, zsebkés ára 19.000 korona volt. Ezzel szemben azt látjuk, hogy Magyarországon egy, vagy legfeljebb két köszörülés többe kerül, mint ott az. egész kés. (Meskó Zoltán: Pedig mennyi köszörűs van itt! — Derültség.) ' " Kérem a kormányzatot, hogy a nehéz gazdasági viszonyok között tengődő közszolgálati