Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-304

66 "A nemzetgyűlés 304Sülése 1924. csak azért ne akarjon munkába menni, hogy a kereseténél egyébként is jóval kisebb állami munkanélküli segélyt vehesse igénybe. Ilyen eset is előfordulhat de Istenem, minden tiszta búzában van konkolyszem is s az emberek között szintén van ilyen is. Nem szabad azonban ilyen esetek alapján magát azt a nemes intézményt, azt a nemes gondolatot és szociális intézkedést, a külállamokban sok helyen meghonosított s nagyon bevált munkanélküli segélyrendszert lebecsülni és elitélni, hanem sokkal messzebb kell menni es nemesebb értelemben kell elbírálni ezt a kérdést. Magyarországon azonban sajnos, mindig borzasztó ellenszenvvel találkozik ez a kérdés, ha felvetődik s azt mondják, hogy előttünk az 1918—19-iki példa, amely ime, hová vezetett, ezt az intézményt tehát Magyarországon nem lehet megvalósitani. T. Nemzetgyűlés! A munkában lévők is, akiknek állandóan munkájuk van, borzasztó nyomorúságban élnek. Hiszen már több képviselőtársam statisztikai adatokkal alátámasztotta azon állítását, hogy a munkások nagy általánosságban ma még csak békebeli béreiknek 35—40—45, esetleg 50% át kapják meg. Ugyanígy vannak a tisztviselők is. és pedig ugy a magán-, mint a köztisztviselők. Ez egy darabig mehet igy, de nem a végtelenségig. Hiszen az a munkásember, akinek semmi néven nevezendő más vagyona nincs, mint a két keze, amellyel kénytelen önmaga és családja számára a mindennapit megkeresni, hosszú évtized óta — pont 10 éve már — egyáltalán nem tudja megkapni munkájának békebeli értékét, jobban mondva nem munkájának értékét, — mert azt eddig még sohasem kapta meg — hanem munkája után békeidőben élvezett fizetését. Tiz év óta állandóan békebeli fizetésének csak 30— 35—40%-át kapja meg. Fekvő vagyona, forgótőkéje nem lévén, nincs, amit értékesítsen. Mi következett be tehát? Az, hogy meglévő rongyát is kénytelen volt az úgynevezett zsidó-piacra kivinni, áruba bjcsátani; (Ugy van! a szalsőbah oldalon.) ha volt egy érdemes bútordarabja, amelyet békeidőben megszerzett, ha volt lepedője, fehérneműje, azt eladta. Hiszen méltóztassanak csak egy alkalommal kimenni a gróf Haller-utcai piacra, csodákat lehet ott látni. Meg lehet ott látni, hogy valóban a munkások háztartásából, szekrényéből kihúzott lepedőket, fehérneműeket, alsóruhákat árusitják az emberek és kereskednek velük. Már pedig, amikor tudják az emberek, hogy mai keresetükből azokat pótolni, megvenni nem bírják, akkor azok, akik ezeket a tárgyakat eladás végett a piacra kivitték, ezt nem luxusból, nem azért tették, mert minden áron meg akartak azoktól szabadulni, hanem egyszerűen azért, mert nem tudják férjük, vagy saját maguk keresetéből megvenni az élelmiszereket, amikre naponként szükség van; ezért utolsó rongyukat, utolsó vánkosukat kénytelenek piacra vinni. Ez pedig már 10 év óta folyik, és annak ellenére, hogy ez olyan rémséges kép és rémséges jelenség, tapasztaltunk-e a kormányzat részéről valamit, ami oda irányult volna, hogy a munkásokat megvédelmezzék az ellen a mérhetetlen kizsákmányolási hadjárat ellen, amelyet folytatnak ugy az ipari, mint a merkantil kapitalisták, valamint maga az agrárizmus is ? E téren semmiféle intézkedés nem történik. Ha oda fordulunk a kormányzathoz, akkor azt mondják: »Nem lehet. A kormányzatnak nem az a hivatása, és nem azért van, hogy beleavatkozzék a munkások és a munkaadók bérügyeinek rendezésébe.« T. Nemzetgyűlés! Szerintem ez a kérdés nem munkás- és nem munkaadói kérdés. Ez az államéd június hó 21-én, szombaton. biztonság, az államrend kérdése. Hiszen az államnak valójában nem lehet más feladata, mint hogy a dolgozó társadalomi réteget minden túlkapás ellen védelmezze. A mai kormányzatban azcnban egy szikrányit sem találunk ebből a szociális érzésből; én legalább is nem láttam egyetlenegy intézkedést sem, amely oda irányulna, hogy a dolgozó társadalmi rétegeket a mérhetetlen kizsákmányolás ellen megvédelmezze. Itt van a cselédkérdés. Talán azt mondhatnák t. képviselőtársaim, hogy mi közöm nekem hozzá. Ha igy vesszük, hogy nekem mi közöm a cselédkérdéshez, teljesen igazuk van ; mert hiszen nem az én feladatom a cselédkérdést firtatni, bolygatni, annál kevésbé, mert életemben sohasem voltam cselédtartó. De ezt a kérdést is olyannak tartom, amelyet rendezni kell. Hiszen újságcikkekből lehet olvasni, hogy sokszor milyen kirohanások történnek, amelyek rendszerint odavezetnek, hogy azok a rendőrséget a cselédek ellen uszítják. Ennek következtében különböző rendszabályokat alkalmaznak pl. az elhelyező intézeteknél ; igy akire nézve beigazolást nyer, hogy már 8 nap óta állás nélkül van, azt egyszerűen kitoloncolják. T. Nemzetgyűlés ! A cselédkérdés megoldásának sem ez a módszere, hanem egészen más. Különben is ezt a kérdést csak azért emiitettem fel,-mert ez is belekapcsolódik abba az általános jelenségbe, amelyről az előbb voltam bátor szólni, s mert azt tartom, hogy ez is a népjólét körébe tartozik, ezt is a népjóléti ügyek keretében kellene elintézni, annál is inkább, hogy egyrészt megmentsük a cselédeket a nagyságák túlzó kiuzsorázásától, másrészt megmentsük a nagyságákat az elkorcsosult cselédek túlkapásaitól. Azt hiszem tehát, hogy ez egy általános társadalmi kérdés, habár eselédkérdésnek nevezzük is. Ennélfogva ez is olyan fontos valami, ami kell, hogy a kormányzat figyelmét felkeltse és a kormányzatot rábírja arra, hogy valamilyen helyes megoldást találjon ; mert hiszen arra kell törekednünk, hogy minden ilyen társadalmi kérdés fattyuhajtásait lenyesegessük, kigyomláljuk. T. Nemzetgyűlés! Mikor a népjóléti ministériumot felállították, e ministérium egyik főfeladatának a lakásügy megoldását tekintették. Méltóztatnak emlékezni, hogy nem r is olyan nagyon régen egy törvényjavaslatot tárgyaltunk le, amelynek címe, ha jól emlékszem, az volt: »A lakásépítés előmozdítására adandó állami kedvezmények.« Amikor itt nagy támadás érte a népjóléti minister urat a beterjesztett törvényjavaslat félszegségei miatt, a népjóléti minister ur feláht, s valóban festői képet rajzolva csatatérhez hasonlította Magyarország lakásproblémáját és kijelentette, hogy ez olyan kérdés, amelyet hathatósan és minden áldozat árán meg kell oldani. Csekély személyemnek is több izben volt alkalmam felszólalni a lakáskérdésben. Már annak idején kimutattam számszerűleg, hogy milyen sok milliárdot veszített az állam azáltal, hogy vagonokban tartotta a családok százait, sőt ezreit; kimutattam számokban, hogy milyen borzasztó veszteség érte az ipart és a kereskedelmet azáltal, hogy azokat a vagonokat elvontuk a forgalomtól és embereket lakoltattunk beléjük. Kimutattam számadatokkal azt is, hogy a különböző nagy vállalatok milyen haszonra tettek és tesznek szert évről-évre, de egyáltalán nem gondoskodnak munkásaik és tisztviselőik részére lakásról. Kimutattam, hogy az államnak mennyire fontos érdeke fűződik közegészségügyi, szociális és mindenféle más szempontból ahhoz, hogy a lakáskérdés megoldását állami feladatnak tekintse és ennek érdé-