Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-306

112 A nemzetgyűlés 306. ülése 1924. évi június hó 25-én, szerdán. az adminisztrációs kiadások hány százalékát teszik az összes kiadásoknak. Mint már emiitettem, mi, egyszerű polgáremberek csak olyan odavetett képet tudunk magunknak erről alkotni és nem tudjuk elképzelni, mennyibe kerül ez az adminisztráció. Fantasztikus számok vannak a levegőben, fantasztikus számokat képzelünk el, de soha a kormány nem hozott még bennünket abba a helyzetbe, hogy biztos adatok birtokában lehetnénk. Soha a kormány még azt nem mondta, hogy igy és igy számolunk el, igy sáfárkodunk az ország vagyonával. (Lendvai István: Ugy látszik sok a takarnivalójaí) De nagyon érdekes a harmadik kérdés is, amelyre, azt hiszem, valóban joggal kiváncsi a nemzetgyűlés minden tagja. Azt kérdezi az ujságiró, hány kinevezett és ideiglenes állami tisztviselője, alkalmazottja vaa-y napidijasa volt a hatvanhárom vármegyéből álló NagyMagyarországnak 1913-ban, és hány ministeriuma, a ministeriumoknak és az alárendelt hatóságoknak hány kinevezett tisztviselője, alkalmazottja és napidijasa volt 1923ban a tizennégy vármegyés kis Magyarországban. Erre én magam is kiváncsi vagyok és azt hiszem, alig lehet köztünk ember, aki erre ne volna kiváncsi. (Lendvai István: A kétfejű sas után megjelent a háromfejű pénzügyi sas!) Joggal érdekelhet bennünket, hogy mennyi tisztviselője volt Nagy-Magyarországnak pl. 1913-ban és mennyi van most. Mert bár az az álláspontunk, hogy necsak az állam maga tartson; jól fizetett alkalmazottakat, hanem a vármegyék, a városok s a községek is jól fizetett alkalmazottakat tartsanak, azonban ezek létszáma semmivel sem szabad hogy nagyobb legyen annál, amelyre okvetlenül szükség van. Már pedig azt látjuk, hogy egy kis községben, ahol azelőtt egy jegyző végezte a dolgokat, ma 3—4 tisztviselő van és ahol ezelőtt egy bakter, egy dobos elintézte az egész közrendészet kérdését, ott ma 8—10 rendőrre van szükség, akik egy rendőrtisztviselő vezetésével tartják fenn a közrendet. Akármerre megyünk, akár a városi, akár a megyei, akár a községi hatóságok, akár a ministeriumokba, mindenütt zsúfoltak az irodák, és ezzel szemben a munka úgyszólván semmi. Hiszen ha magunknak akad dolgunk akármilyen hatóságnál, alig tudjuk elérni azt, hogy egy aktát megtaláljunk; abban a dzsungelben minden elvész, ami odakerül és alig kerül ki néha egy-egy elintézett, még kevésbé egy jól elintézett ügy. És ha ezt látjuk, akkor kíváncsiságunknak joggal adunk kifejezést, amikor azt kérdezzük, hogy mi történik ebben az országban, mekkora ez az adminisztráció, hány személy intézi az adminisztrációt és aránylag mennyi ezek létszáma a békebeli létszámhoz viszonyitva. (Lendvai István: A létszám is az aranyparitáson felül van!) Van azonban még több kérdés is. Az egyik kérdésében ez az ujságiró kiváncsi például arra, hogy a Máv-nál személyenkint, tonnánkint milyen költségekkel tétetett meg az ut kilométerenkint pl. 1913-ban és mennyivel teszszük meg ma. Mennvi személvzet kellett akkor kilométerenkint és mennyi kell ma. Most van közforgalomban az a hír, hogy a Máv.-ot is szanálják. Uj alkotmányt kap és valami mésds +

öHénik azon a téren, hogy végre üzleti alánokra fogják fektetni a Máv. ügykezelését. Előttem azonban sem politikai, sem közgazdasági szempontból nem közömbös, hogy mi történik a Máv.-nál és ha ott szanálni kell, akkor mindenesetre tudni kell azt, hogy hbgy állunk ott az ügyekkel, mert azokat a rengeteg kiadásokat, azokat a horribilis deficiteket* amelyeket a Máv. tehetetlen és mindennek, csak jónak nem nevezhető üzletpolitikája felidézett, azt mind az államnak kell viselnie, s azt mind az adófizetők filléreiből fogják kifizetni. Jogunk van tehát megkérdezni, milyen az az üzleti politika, amely ott folyik; mibe kerül tényleg ott egy kilométer adminisztrációja, mennyibe kerül egy tonna tehernek az elszállítása, általában, joggal vagyunk kiváncsiak azokra a száI mokra, amelyek a Máv. gazdálkodásának hüsé' ges képét adják. Ezekre a kérdésekre sem kaptunk választ soha. És ugyanigy a villamosvasutra nézve se kaptunk választ, mint hogyha az nem is volna a világon, vagy mintha ez a villamosvasút teljesen magántársaság volna, amelyhez semmi köze a köznek. Épen a ma reggeli lapokban olvassuk, hogy a budapesti közúti villamos ismét szanálni fogja önmagát. Az lesz most a helyzet, hogy Budapesten lesz Európa legdrágább villamos vasút ja. (Rothenstein Mór: Eddig is az volt!) Eddig is az volt, de most elérjük, sőt máris elértük, hogy aranyparitáson fizetjük a villamosvasutat, ezzel szemben azonban a villamosvasúti alkalmazottak az aranyparitásnak a felét se kapják. (Rothenstein Mór: És a közlekedés?) Erről beszélni se lehet, nem is érdemes, mert az minden kritikán aluli. Ezt már nem érdemes felemlíteni, mert azon már segiteni úgysem lehet. Ezeknek a kérdéseknek a további taglalásába ezúttal nem bocsátkozom, mert ha ezt tenném, sok lenne a kérdeznivalóm. A szanálással kapcsolatban azonban lassankint valamelyes változások majd mégis csak fognak mutatkozni. Hogy például többet ne emlitsek, igen sok vagy legalább jó egynéhány felesleges apparátus lassankint megszűnik. Többek között pl. július 1-ével meg fog szűnni az Országos Árvizsgáló Bizottság is. Hála Istennek, mondom sokadmagammal, mert hiszen mig hatalmon volt, addig sem sokat jelentett. Nem osztott, nem szorzott, egyszerűen eladminisztrálta az árutulajdonosok kívánságait, ráütötte az irásra a pecsétet és feljogosította őket a mindenkori áremelésre. Ha ennek megszűnte azt jelenti a ministerelnök ur szerint, hogy mi már sokat haladtunk az elmúlt négy esztendő alatt, akkor igaza van. Szerintem nem haladás, hanem egyenes visszafejlődés történt, mert itt még senki sem tudja felmutatni azt, hogy négy esztendő alatt akár gazdasági, akár politikai téren valami haladás történt volna. A szanálással kapcsolatban ismét csak egy másik szürke újságíróra kell hivatkoznom, akí ugyancsak februárban jósolta meg mindazokat az eseményeket, amelyek a szanálással kapcsolatban most történnek. Ez az ujságiró már februárban — tehát akkor, midőn még a szanálás nem volt tárgyalás alatt — azt mondta, hogy a külföldi kölcsönt megelőzőleg az állam még egy nagy utolsó érváeást fog eszközölni a bankóprésen, amely infláció természetesen rontani fogja a koronát. Ez be is következett szórói-szóra, mert ez az utolsó nagy érvágás a bankóprésen megtörtént. A nagy külföldi kölcsönt meg fogja előzni egy nagy belföldi ^kölcsön — ezt mondotta ez az egyszerű, szürke ujságiró — és a nagy belföldi kölcsön tényleg megelőzte a külföldi kölcsönt. S ma az a helyzet, hogy egészen jó, tőkeerős vállalatok, amelyek invesztíciója, áruraktára ma hatalmas, nagy vagyont reprezentál, nem tudják előteremteni a minden heti bérfizetésre szükséges összeget, egyszerűen azért, mert a nagy kül-