Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-291

Á nemzetgyűlés 291. ülése 1924. évi május hó 28-án, szerdán. 219 Ez olyan tétel, amellyel feltétlenül foglalkozni kell s az igen t. népjóléti minister urnák erre megoldást kell találnia. Ezelőtt egy évvel törvényjavaslatot hozott ide a minister ur, melynek az volt a eínie, hogy: a lakásépitési tevékenységről szóló törvényjavaslat. (Lendvai István: Szép tevékenység!) Mi akkor elmondottuk a kívánságunkat és kértük, hogy a jegy intézeti nagy összegeket ne csak a bankok kapják meg, hanem kapjanak abból olyan emberek is, akik családi házakat akarnak épiteni. A minister ur és a t. túloldal ebbe belement és ezt be is vették a törvénybe. Mindazonáltal nem tudom, a népjóléti minister ur tulajdonképen hány milliárdot utalt ki a budapesti bankoknak és azoknak a kisembereknek, akik a jegyintézeti hiteleket igényelték és ha már tudjuk, hogy hány milliárdot kaptak a bankok és iparvállalatok és néhány kisember is, akkor a minister ur arról is legyen szives kimutatást adni a nemzetgyűlés szine előtt, hogy hányan kezdtek épitkezésbe, hány házat építettek fel és hány lakást adtak át rendeltetésének. Hozzám az a ravasz hirecske érkezett, hogy ez a tevékenység pesszimisztikus vágányokon halad előre és részben megbicsaklott. (Ulain Ferenc: A Magyar Általános Hitelbank egyharmadrészét kapta az összegnek!) Hallottam és az egyik újság meg is irta, hogy a két mamutvállalat, amely milliókkal rendelkezik, igen jelentékeny összegben vette igénybe ezeket az állami pénzeket, de még egyáltalán nem fogtak bele az épitkezésbe. Azt hiszem, hogy azok a kisgazda és nagygazda képviselők, akik a vidéket szerencsések képviselni, gyakran vannak abban a kellemetlen és szatirikus helyzetben, amelyben csekélységem is van, amikor lemegyek és megkérdezem, hogy a földreformtörvény keretén belül kiosztott házhelyeken milyen mértékben történnek építkezések. Akkor előjönnek ezek az emberek, akik szorgalmukkal lefőzik a fecskéket is, mert a semmiből igyekeznek épiteni és azt mondják: rendben van, épitünk, de mégis kellene valami segély, hogy ablakfát, ajtófát, fedőcserepet stb. tudjunk beszerezni. Hiába megyünk a népjóléti ministeriumba, abba a bizonyos ügyosztályba, amelynek holléte felől egy kifestett fekete kéz és két ujj igyekszik eligazítani az ott bolyongó képviselőket, hogy hova kell menniök, hiába megyünk az ott elhelyezett titkár úrhoz, aki más címnél fogva méltóságos címre hallgat, mert ő azt a meddő, kopár és sivár választ adja, hogy a vidéki kis házak építésére vonatkozólag nem vettek fel semmit, nem adhatnak semmit, mert Kállay pénzügyminister ur nem állapította meg azt az öszszeget, amelyet erre a célra lehetne fordítani. És abban a balga reménységben éltem, hogy Kállay igen t. pénzügy minister ur a végén mégis csak meggondolta magát és elhatározta, hogy a nagybankoknak és nagyiparvállalatoknak adott kedvezmények után gyöngéd szeretettel megérti az építkezésre vágyó, építkezni akaró falusiaknak kérelmét is. Azonban ugylátszik, hogy eltávozott — vagy legalább félig meddig eltávozott — anélkül, hogy elkövetkezett volna az az idő, hogy erre vonatkozólag ígéretet hagyott volna hátra az illetékes ügyosztályban, amelyben nekem a vezető tisztviselő azt mondta, hogy képviselő ur, tessék három hét múlva visszafordulni, addigra Kállay pénzügyminister ur bizonyára meg fogja állapítani azt az összeget, amelyre majd a négy magyar vidék fog reflektálni. Ennek az állami tanítónak esete, aki végső kétségbeesésében ideadja azt a 252.000 koronát a nemzetgyűlésnek, és az ezután következő jövedelmét is letesszük a ház asztalára, bogy méltóztassék a tartozásról és az épület rombadöntésének megakadályozásáról preventive intézkedni, nem sporadikus eset lesz. Azt hiszem, hogy egész áradata indul majd meg az ilyen kérvényeknek, és azon az asztalon össze fog halmozódni egy óriási nagy halom pénz, (Zsirkay János: Egy uj bankot lehet majd előállítani!) és ezt a pénzhalmot nem lehet majd a Mont de Piétének nevezni, hanem egy szomorú begynek lehet nevezni, amely azt fogja jelképezni, hogy íme Budapesten nagytőkének hatalmában és módjában állott lakásokról gondoskodni, ellenben ugyanakkor nem kaptak semmiféle lakássegélyt a teljesen nincstelenek, másodszor pedig hagyták tönkremenni azoknak a szegényembereknek házát és építkezését, akiknek ezen a házon és a lakáson kívül ezen az istenadta földön abszolúte semmijük, de semmijük nem volt. Ez olyan nagy szociális érzéshiányra vall, hogy az igen t. keresztény, kisgazda, nemzeti, földmives párt által támogatott kormány múltjának az lesz egyik legsötétebb lapja, és az lesz egyik legzordonabb emiéke, ahogyan ő a lakások kérdését ugy Budapesten a lakáshivatal utján, mint vidéken elintézte s ahogya

11 ő annyi embert tett kétségbeesetté ugy Budapesten, mint az ország valamennyi falujában. A szatirikus, a kétségbeesett humor érzetével kell olvasni azt, ami benne vau az összes budapesti lapokban abból a kiváló alkalomból, hogy az Auguszta-telep állami építkezései befejeződtek, s a lakók, akik ott lakást kaptak, lakomát rendeztek és lefestették báró Petrichevich-Horváth Emil államtitkár őméltóságának arcképét, hogy ezzel lerójják hálájukat, amiért őket lakáshoz juttatta. De ugyanakkor, amikor a mi szép, de lecsonkitott hazánkban az arcképfestészetnek ez a brilliáns jubileuma elérkezett, ugyanakkor egy másik, sokkal tragikusabb és szomorúbb esemény rázkódtatta meg az országos közvéleményt, mikor két hölgy kénytelen volt leugrani az emeletről és a halálban keresni menekülést azért, mert lakásukból ki akarták szorítani őket. A rendőrséghez irott levélben benne van, hogy a lakást kegyelmes és méltóságos urak akarták megkaparitani. Nem firtatom ebben a pillanatban, hogy ki az a méltóságos és kegyelmes ur, akiknek e két szerencsétlen, tragikus sorsú nő lakását ki akarták adni, de nagyon szomorúnak tartom, hogy amikor egyfelől ünnepeltetik magukat az emberek, mert állami pénzen néhány lakást felépítettek és kiadták egy-két protekciós embernek, ugyanakkor másfelől emberek dobják el életüket azért, mert megszerzett lakásukból őket erőszakkal és nyomással ki akarják szorítani. Ugyanekkor, harmadik eseménynek ide kell állítanom az én esetemet, ennek a szegény állami tanitónak kétségbeesett jajszavát, aki a családi háza után járó bért le kívánja tétetni a Ház asztalára, és azt mondja, hogy az igen t. Nemzetgyűlés és a népjóléti minister ur rendelkezzék felette. Mi már régen szomorúan érezzük, hogy Magyarországon nincs népjólét. V

an ugyan egy ministerium, amely ezt a népjólétet konzerválni hivatott, s amely a népjólét szimbolisztikus fogalmához van hozzákötve, de ez a népjólét tulajdonképen az álmok, ábrándok és illúziók birodalmában él, mert ebben az országban minden van, csak nincs népjólét. Épen azért arra kérem a jelen nem lévó minister urat, szakitson most már magának időt és fáradságot arra, hogy az ő reszortjának legfontosabb kérdését, a lakáskérdést megoldja és tegye lehetővé azt, hogy ezek a kisemberek, akiknek csupán egyetlen egy házuk van, ne dobják el maguktól ezt a házat és ennek kis jövedelmét, hanem tudják azt megtartani. Azután méltóztassék olyan intézkedést tenni, hogy a