Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-289

146 A nemzetgyűlés 289. ülése 1924. mán az iparfejlesztés gondolatának, az Ausztriától való ipari felszabadulás gondolatának apostola. T. Nemzetgyűlés! Két világnézet harcának mondottam ezt a küzdelmet. Az egyik a gazdasági szabadság, a másik a gazdasági önellátás, a vámvédők táborának felfogása. A gazdasági szabadság hivei a szabad egyéni érvényesülést, a szabad konkurreneiát, a kapuk kitárását a külföldi termelés és közvetités egyenjogusitását és a belföldi termelés és közvetités egyenjogusitását hirdetik, azaz a kapuknak a külföldi konkurreneia előtti megnyitását azért, hogy — ebben a mondatban csúcsosodik ki egész teóriájuk, — az állampolgár mindent ott szerezzen be, ahol a legolcsóbban teheti. Ennek az elvnek a régi, a 70-es évek előtti Poroszország volt a klasszikus példája. Az 1865-iki Zollvertrag a kifejezője ennek a teóriának. Azt még a régi Bismarck, nem a birodalmi, de a porosz hegemóniára törő junker csinálta meg, aki sakkhuzásnak r kivánta felhasználni Ausztria gazdasági törekvéseivel szemben. Poroszország agrárállam volt és a porosz junkerek mind ízig-vérig szabad kereskedők. A bonton-hoz, a szalonképességhez tartozott, hogy valaki a szabadkereskedelem elveit vallja és jaj volt annak, aki még a serdülő ipar körében is a védővám hívének merte magát vallani. Abban a pillanatban azonban, amikor az ipar terjeszkedett, amikor az ipar kifejlődésének lehetőségei mind tágabb teret nyertek, amikor a munkásosztálynak mind számosabb rétegei kezdték a megfelelőbb elhelyezkedést és e magasabb életstandard lehetőségeit megtalálni, nagy mozgalom indult meg a védővámok felállitása érdekében. Épen forditottja történt annak, amit Anglia csinált. Anglia elindult a védővámok utján, naggyá, hatalmassá tette iparát és azután kinyitotta kapuit. Poroszország, az agrárius állam, a szabad kereskedelem elve alapján állott, nem respektálta az ipari, és utóbb védővámos lett, mert belátta, hogy egyoldalúságában hatalmas imperialisztikus álmait csak védő vám-rendszer utján tudja megvalósitani. Az is érdekes, hogy a XIX. században a szabadkereskedelemre áttért Anglia sokkal lassabban fejlesztette ki népjóléti és munkásvédelmi intézményeit, mint utóbb az iparvédő Németország. Csak Dickens sötét rajzaira mutatok rá, aki megkapó ecseteléssel irja le azt a rettenetes nyomorúságot, amelyben a szabadkereskedelem lelkes híveinek politikája idején a gyári munkások gyermekei sinylődtek. Csak azokra a vitákra kell utalnunk, amelyek az angol alsóházban napokat és éjszakákat töltöttek be, s amelyeket a kicsiny, csenevész gyermekek kiuzsorázásáról folytattak, ami ugyancsak a szabadkereskedelem büszke lobogója alatt történhetett. És az a- Webb, aki most az angol parlament alsóházában a kereskedelemügyi ministeri székben ül, feleségével együtt megirt sok-sok kötetben mutatott rá arra a rettenetes, pusztító, az emberi jogokat és emberi érzéseket nem respektáló munkáspolitikára, amely a szabadkereskedelem idején virágzott leghatalmasabban. Abban az időben Anglia elmaradt a munkásvédelem terén. És az a védő vámos Németország, amely sok-sok tekintetben nem lehet ideálunk és nem követendő, két évtized alatt nemcsak kipótolta azt, amit Anglia mulasztott e téren, hanem messze maga mögött hagyta védővámos politikája idején is azt a munkás jóléti politikát, amelyet Anglia követett. Anglia pedig akkor, a XIX. század második felében, harmadik negyedében nem esett vissza, hanem hatalmas kizsákmányolási politikát folytatott, mindig nagyobb és nagyobb eredményekkel. Anglia akkor igazán a világ műhelye volt. Akkor még nem léteztek Gandhik, akik fellázadtak volna az imperialista politika évi május hó 23-án, pénteken. ellen, akkor még ontották a hajók ezrei az árut, a nyersterményeket, hogy angol szénnel, angol munkáskézzel dolgozzák fel azokat. A gazdasági individualizmus hirdetésével mégsem tudott felvirágozni a munkásjóléti intézmény. És dacára annak, hogy 1866-tól 1900-ig Anglia megkétszerezte birodalmát, ezen idő alatt visszasülyedt és nem haladt a munkás jóléti intézményekben. (Sándor Pál: Ez nem áll, mert Beaconsfield megcsinálta.) Igen, a Sybillben és Coningsbyben, de ez csak regény volt t. képviselő ur! (Sándor Pál: Nem regényben, hanem törvényben! Egész csomó munkásjóléti intézményt létesitett.) Ha itt méltóztatott volna lenni a képviselő urnák előbbi fejtegetéseim alatt, akkor hallhatta volna, hogy épen Beaconsfield és Disraeli korában — bár a neveket nem emiitettem — nagy viták folytak ezekről a kérdésekről az angol alsóházban. Természetes, hogy ekkor bizonyos reformok, bizonyos változtatások is történtek. Ez kétségtelen, de ne felejtse el a t. képviselő ur, hogy a XIX. század harmadik negyedében még rendkivül súlyos munkásviszonyok uralkodtak Angliában. Tessék utánanézni a munkáshalandósági statisztikának és méltóztassék ossza ha son litani az ugyanazon időbeli német munkáshalandósági statisztikát az angollal, s akkor a képviselő ur arra, amit mondott, megkapja a feleletet. (Élénk helyeslés a középen.) T. Nemzetgyűlés! Arra utaltam épen az előbb, hogy milyen különös sorsa van a gazdasági eszméknek. A szabadkereskedelem eszméje igazán a szabadság eszméjével együtt virágzott ki. Hiszen Quesnay, Bolinbroke, Shaftesbury voltak a keresztapái. S végig az egész francia forradalmon keresztül mindenütt, ahol a radikális eszme, a radikális gondolat felülkerekedett, karöltve járt azzal gazdasági téren a szabad kereskedelem eszméje. Azok az országok pedig, amelyek ezeket az eszméket hirdették azután, a munkásjóléti és munkásvédelmi kérdésekben visszamaradtak, ugy hogy ma ott tartunk, hogy ezek a szabadkereskedelmi eszmék, amelyek a radikális politika jelszavai közé tartoztak, ma munkásvédelmi szempontból szinte reakcionáriusakká váltak. így történt, hogy a német ipari irodalomnak jelentékeny exponensei köteteket irnak arról, hogy milyen csodálatos, hogy azok az országok, amelyek ipari fejlődésükben messze mögötte maradtak a szabadkereskedelmet jelszóvá fogadó országok politikájának, ennyire túl tudták ezeket szárnyalni — a statisztikai számok világánál is megmutatva — a közegészségügyi, iparvédelmi és munkásjóléti intézmények terén. Csodálatos az is a szabadkereskedelem eszméje történetében, hogy azoknak az országoknak státusférfiai és közgazdái, amelyek ennek az eszmének legjellemzőbb és legexponáltabb hivei, rendesen kimennek külső országokba a szabad kereskedelem jótékony hatását hirdetni, odabenn azonban ennek keresztülvitelét egyáltalán nem óhajtják. Beájuk is áll az, amit egy amerikai közgazdász mondott, aki, amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan lehetséges, hogy Anglia a szabadkereskedelem eszméjének ilyen lelkes hive és vámvédő, azt felelte, hogy az angol az ő nemzetgazdasági elveit épugy, mint iparát az export számára termeli. (Élénk derültség és éljenzés.) T. Nemzetgyűlés! A másik tábor, az önellátásnak, a vámvédelemnek hivei szintén felsorakoztatják e maguk érveit. Természetesen a legfrissebb ezek között a háború tanulságaira való utalás. De én ezt az utalást helytállónak nem tartom, mert bármilyen megrázkodásokkal is járt a háború, bármilyen nehéz is helyreállítani a normális gazdasági rendet, amely előbb-utóbb be kell hogy következzék kereskedelmi és gazdasági téren, a