Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-288

A nemzetgyűlés 288. ülése 1924. zetben van, semmiképen nem jelent ránézve kiegyenlítést Az ipart sem védi meg ez a vámrendszer, ez a vámvédelem, amelyet ez a javaslat tervez. Legalább a kisipart semmi körülmények között sem védi meg. Ugyanis a kisipar nagyrészének tulaj donképen vámvédelemre nincs szüksége, mert a kisipar nagyrésze helyi igényeket elegit ki, olyan igényeket és olyan eszközökkel, amelyeket importálni nem lehet. Azonkivül kisiparunk, legalább is életképes kisiparunk tulaj donképen az egyéni izlés kielégítésére való, közvetlenül elegit ki olyan igényeket, amelyeket gyáripari termékekkel kielégi teni nem lehet. Ezzel szemben a kisipart igen súlyosan érinti ez a vámrendszer, szinte agyonüti, mert míg egyrészről a kisipar nem igen szorul rá arra a védelemre, amelyet neki a kormány nyújt, másrészről helyzetét végtelenül megnehezíti azzal, hogy a nyerstermékeknek olcsón, jutányos áron való beszerzését szinte lehetetlenné teszi számára, mert monopóliumok kialakulására ad alkalmat, a kisiparost függővé teszi a hazai nyersipar termelésétől, belekényszeríti annak elfogadásába, hogy ez a nyersipartermelés diktálja neki az árakat. Azt hiszem, a magyar kisipar ilyen vámvédelmet nem kivan. A magyar kisipar kívánja az ipari szabadságot, a forgalom szabadságát, hogy nyersterményekkel magát elláthassa, a többi azután az ő ügyességének, szorgalmának, kiválóságának a kérdése. Mivel pedig egyéb terrénumokra természetszerűleg károsan hat ez a vámvédelem, amikor — mint láttuk — egyenesen magát a termelést sújtja, nagyon természetes, hogy egyéb életszerveinket még inkább sorvasztja, még inkább megperzseli, így pl. a kereskedelmet és a fogyasztást. Magáról a kereskedelemről nem kell beszélnem. Ha a kereskedelem kifogásai bizonyos mértékig túlzottak is, — ezt talán koncedálom — de ha elfogadom 30%-ig valóságnak azt, amit a kereskedelem felhoz ez ellen a vámtarifa ellen, akkor is azt kell mondanom, hogy ez a kereskedelem teljes elpusztítását jelenti, és elpusztítását jelenti az adóalanynak is, pedig igen fontos tétel államháztartásunkban az az adótétel, amelyet a kereskedelem fizet, mert hiszen talán valamennyi gazdálkodási ágazatunk közül a kereskedelmet terheli a legnagyobb adóztatás. Egyelőre az sem bizonyos, sőt nagyon is valószínűtlen, hogy magát a termelést is megvédi-e ez a vámvédelem, sőt bizonyos, hogy a termelés egyes ágazatait súlyosan érinti. Ha ezt a vámrendszert elfogadjuk, a termelésnek tisztában kell lennie azzal, hogy az az adóteher, amelyet a kereskedelem eddig fizetett, és az a szociális teher is, amely alatt a kereskedelem nyögött, vissza fog hárulni a termelésre, a termelés terheit fogja súlyosan megnövelni, mert talán csak nem méltóztatnak gondolni, hogy mai életrendünk legsujtottabb, legmostohább ágazata, a fogyasztás ezekből a terhekből bármit is át tud vállalni. A fogyasztás teljesen krízisbe fog jutni, ha ebből az autonóm vámtarifából törvény lesz és azt végre is hajtják. Épen a fogyasztás az, amelynek szemszögéből kell különösen kifogást emelni az ellen a vámpolitika ellen, amelyet a kormány meg akar valósítani és az ellen a kiviteli és behozatali politika ellen, amelyet eddig is folytatott, mert itt már lesújtó, szomorú eredményeket látunk, a legteljesebb nyomort és elszegényedést. Fogyasztásunk már semmi megterhelést nem bir el. Most már egy jóságos szociálpolitikával kellene segítségére sietni, nem pedig még további terheket rakni rá. A megvédett termelés ezentúl is meglehetősen szabadulni fog az adóztatástól, különösen a vámtételekben foglalt adóztatástól. Majd megint rá évi május hó 22'én, csütörtökön, 125 fog hárulni a többlet a kereskedelemre és a fogyasztókra; a kereskedelem már nagyon keveset fog elbírni, a nagy summája tehát a fogyasztókra fog hárulni. Az fog történni, — hogy számokkal beszéljek — hogy az a vámbevételi plusz, amelyet a kormány kontemplál azzal, hogy a 14—18 milliós eddigi vámbevételt 40 millióra akarja felfokozni, ez a differencia, ez a legkevesebb 22 millió, jobbára a fogyasztók vállaira, a fogyasztásra fog áthárulni. Azért, ha bármit, bármilyen okból helyesnek is tartok, ha azt tartom is, hogy bizonyos princípiumok, mint ahogy szükséges, termelési feltételek meg nem tagadhatók is, ma Magyarországon, látva a fogyasztók súlyos nyomorúságát, legalább is azt kell mondanunk, hogy ennek a vámrendszernek inaugurálása, ennek a vámpolitikának folytatása, amely eddig is sújtotta ezt az országot, legalább is időszerűtlen Ha mi hajlandók vagyunk princípiumokat elfogadni, ha hajlandók vagyunk bizonyos dogmákat tisztelni, ha bármilyen nagy igazságokat ismerünk is fel, most, a mi országunk mostani állapotában ezekkel a dolgokkal semmi körülmények között nem szabad törődnünk; ma igazán néznünk kell a gyakorlati helyzetet, ezzel kell számolnunk, mert különben katasztrófa következik be. Bekövetkezik az, hogy nemzeti életünknek nagyrésze egészen elpusztul. Bekövetkezik az, amit legszebben, legjobban a Menenius Agrippáról szóló mese szimbolizál. Arról van szó, amit Menenius Agrippa annakidején a Mons Sacerre kivonult plebejusoknak mesélt, hogy őket a városba való visszatérésre bírja. Tudvalevő, hogy a plebejusok fellázadtak a szenátus ellen, nem akarták elismerni a szenátus szociálpolitikáját, amely nagyon is egyoldalúan a fogyasztókra nehezedett rá. Fellázadtak, kivonultak a Mons Sacerre és a bölcs Menenius Agrippának kellett hozzájuk kimennie és elmondania a mesét: nézzétek az egész nemzeti gazdasági élet egy egységes organikus összefüggésben van egymással; olyan az egész, mintha egy ember volna, mintha a gyomor és a végtagok viszonyáról volna szó; táplálni kell a gyomrot, mert különben a kenyérkereső kéz elsatnyul, elgyengül, nem tud feladatának megfelelni. Ennélfogva nyugodjatok bele abba a rendbe, amely megvan, nyugodjatok bele abba, hogy a gyomrot táplálni kell; ennélfogva helyes a szenátusnak az a politikája, amely ezt követeli. Nálunk ezt a mesét nem akarják megérteni. Nálunk anélkül, hogy a gyomrot fűtenek, hogy a gyomornak megadnák azt, ami az övé, egy őrületes hajszával csak azt követelik, hogy a termelés meginduljon, a gépkarok, a gyár karok, a munkáskarok csak dolgozzanak, de nem törődnek azzal, hogy mivel ezeknek alimentációját elmulasztják, mi fog történni végeredményben az egész gazdasági helyzetben. A kormány vámpolitikája, kiviteli, behozatali, termelési, kereskedelmi és fogyasztópolitikája, évek óta nem törődik a kölcsönhatásokkal; nem törődik azzal, hogy amilyen fontosak a termelés érdekei, ugyanolyan fontosak a többi nemzetgazdasági ágazatok, életszervek problémái is. Tisztára rövidlátás az, amit itt tapasztalunk. A mi kormányzatunk évek óta folytatott, elhibázott gazdasági politikájával a hazai iparnak akar segítségére sietni, azt akarja elkényeztetni, erősíteni — hiszen tudjuk, hogy erősítette is, mert milliárdokat halmozott fel a gyáripar nyereségként. Ez a rövidlátás azonban meg fogja magát bőszülni, mert hiszen fel kell ismerni, hogy az iparnak is nagy érdeke, különösen annak az iparnak, amelyet izolálni akar, el akar zárni erre a területre, amelynek exportra alig van kilátása s mégis elköveti azt a rövidlátást, hogy nem szervezi meg a fogyasztást, nem erősiti a fogyasztótömegeket; ez azt jelenti, — 21*