Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-275

60 A nemzetgyűlés 275. ülése 1924. évi április hó 11-én, pénteken. a mondását, hogy: add meg a munkásnak a maga bérét. Igenis, ezt vallju,k ós mindent tapasztaltunk ennek a kormánynak részéről, csak azt nem, hogy a kor szavát megértette volna, hogy itt a szegényeknek, munkásoknak otthont akarna adni. A földmivelésügyi minister urat kiveszem ebből; nagy örömmel láttam, hogy milyen küzdelmet folytatott a földreformjavaslatnál. Azt hiszi a mélyen t. minister ur, hogy én nem tudom, miféle attakokon kellett keresztülvergődnie, hogy csak ennyit is el tudjon érnit Én nem személyeskedem, előttem az egyetemes dolgozó magyarság népének érdeke lebeg. Honorálom az ön kitartását és buzgalmát, hogy ezt keresztülvitte, mert emberfeletti küzdelem volt. Annál a javaslatnál nem állottak a háta mögé ugy, ahogy kellett volna, igenis, el akarták gáncsolni. Nem személyeskedem, de a nagybirtok még mindig nem eszmélt kötelességének tudatára, még mindig nincs áthatva attól, hogy mivel tartozik a nemzetnek. Igenis, a világháborúban rengeteg embert felszabadítottak, mert birtoka volt, akkor, amikor a nincstelenek millióival töltötték meg a sáncokat. A szegények el is mentek harcolni és Ígértük nekik, — én is tiszt vojtam, tudom — Ígértük, hogy: fiuk, ha hazasegít a magyarok Istene, otthon más világ lesz. És én irtózom a gondolattól, hogy egy volt honvédtársammal találkozzam, mert kikacag és azt mondja: üri huncutság volt, főhadnagy ür, nem lett itt más világ, hanem sokkal rosszabb világ lett, ahol kevesebb értéke van a becsületes munkának. (Peyer Károly: Pogány világ lett!) Hiába, ezek az aggodalmak bennünk élnek és eltöltenek bennünket. Megvallom őszintén, hogy mikor itt bizonyos rétegnél azt a lezser, nonsalansz mosolygást látom, azoknál, akik oly könnyű mozdulattal intézik el ezeket a társadalmi mozgolódásokat és elégedetlenségeket, nekem naponta eszembe jut az az igazság, hogy Istenem, hiszen az emb,er nem ott kezdődik, hogy maga^ jól lakik és ruházkodik, mert ezt minden leyélféreg megteszi, hanem az Isten képére teremtett ember ott kezdődik, ahol megérzi többi bajtársainak nyomorúságát. Ezt nem tapasztalom a nemzetgyűlés minden tagjánál. Látom, hogy mikor a legfájdalmasabb és legkeservesebb népjavaslatokat tárgyalják, egy könnyű mozdulattal intézik el, megszavazzák vagy kimennek, vagy nem szavazzák meg, mert nem érzik át azt a feneketlen nyomort, azt a rettenetes keserűséget, amely a népek millióit nyomja. (Dénes István: Főleg az 1000 holdas kizgazdák.) Én egy igazságosabb, szociálisabb, keresztényibb Magyarország iránt epekedem és nagyon jó néven veszem, mikor odaátról a kurzust torpedózzák. Én is torpedózom, mert tele volt csalással és hazugsággal. (Zaj a jobboldalon.) Mi nem kávéházi verekedésekben, egy pár zsidó flu fejbe verésében

1 láttuk a keresztény gondolatot ^Felkiáltások a jobboldalon: Hát akkor miért csinálták?) akkor, amikor ugyanez a rendszer megtűrte és kitermelte a bankmilliárdosokat, s a legnagyobb gyönyörűséggel mentek el a zsurjaikra és estélyeikre. Mi nem azt a rendszert támogattuk, (Szomjas Gusztáv: Hát ki támogatta!) mi nem olyan kurzust óhajtottunk, hogy egy pár szegény zsidót verjenek ki à falujából.- (Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Miért csinálták?) Ezzel minket nem lehet kielégíteni, mert mi gyökeres, igazságos gazdasági megoldást akarunk. (Zaj a jobboldalon.) Mi épugy harcoltunk a lelkiismeretlen kereszténytőke ellen és harcolunk ima is, mint a zsidő tőke ellen és igenis, valljuk, hogy a kormány elkövette azt a végzetes baklövést, hogy keresztény cégérrel vonta be ezt a mindennek inkább, mrht kereszténynek nevezhető uralmát. Akkor, amikor látja az ember a statisztikát, hogy kik diszponálnak az ország javai felett, kik uralkodnak, kik mondanak igent, vagy nemet aszerint, amint a kormány érdeke kivánja, látjuk, hogy a rossz pénzügyi politika odajuttatta a kormányzatot az összes minifeztereivel együtt, hogy egy pár zsidó bankár azt teheti a kölcsönnel, a mjagyar koronával, az egész magyar közgazdasági élettel, amit akar. Az a lágy kéz, mely éveken keresztül milliárdokkal hizlalta m&g őket, most visszajár és a magyar nép egyeteme ellen elkövetett vétek most dörömböl az ajtón s azt mondja: nem hallgattátok meg a kor szavát, most jön a büntetés, mert minden bűnnek megvan a maga büntetése. Elég csak egyetlen adalékra hivatkoznom, mely a múltkor történt, mikori a kényszerkölcsön kapcsán a nagybankokra kirótták a részvényváltságot. Komikus, hogy mi történt akkor. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy rendelettel adták ki a szegény ki'semberek terhére a vagyoTiváltságot, nem is várták meg a felhatalmazást. A rendelet megjelent és a kisember fizetett. Mit tehetett volna? Talán a párnáját kellett eladnia, de fizetett, hogy végre ne hajtsák, mert ott irgalom; nincs. Ezzel szemben a nagybankok audienciára mentek a kegyelmes nrhoz. Itt van leirva ez az épületes találkozás, ez az érdekes pourparlé. (Dénes István: A nagybirtokkal karöltve mentek!) Ullmann Adolf és a többiek elmentek a miniszter úrhoz és azt hiszem, 25 millió frankról volt szó, melyet köles önképen kellett szegény, megszorult állam számára adniok. Erre ők azt mondták, hogy: ez fehér terror, kikérjük magunknak. Felszisszentek, otthon tárgyaltak és másnap is bejöttek Bethlen miniszterelnök úrhoz. Mint a tudósítás irja, három óráig kapacitálták a ministerelnök urat a Tébe. és a Gyosz. képviselői, hogy mondjon le erről a rettenetes barbarizmusról, mellyel ezekhez a, nebántsvirágokhoz hozzá mert nyúlni a pénzügyi kormányzat, amely hónapokkal előbb még fedezetlenül küldte nekik a 241 milliárdot Most, amikor az állam kicsit megszorult és ^ azt mondta, hogy: segits rajtam, mert hiszen én is segítettem rajtad — ezek az urak elfelejtik, hogy kéz kezet mos. A banknak nincs szive; egyszerűen azt mondották, hogy nyugtassa meg őket a ministerelnök ur, ha már ezt a rettenetes nagy áldozatot meghozzák, hogy a jövőben nem mer hozzájuk nyúlni. És akkor, amikor az ország minden egyes rétegétől kivétel nélkül a legnagyobb áldozatot követeli Berki képviselőtársam és a kormánypárt, van itt egy társadalmi réteg, mely szinte ultimátumot küld a kormánynak és azt mondja: Jól vau, ha kivetetted rám' ezt a^ sápot, ezúttal megadom, de jaj neked, ha még egyszer hozzám nyúlsz. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Elnök: Kérem Dénes képviselő urat, ne méltóztassék állandóan közbeszólni. Zsirkay János: Nem csoda, ha erre a prepötenciára már Walko minister urat is elhagyta a béketűrése, és kitört, hogy legyen már vége a rablásnak, s távozott nagyon mérgesen és fölényesen, anélkül, hogy valakivel kezet fogott volna. Pedig ez nagy dolog volt,