Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-278

322 "A nemzetgyűlés 278. ülése 1924. évi április hó 15-én, kedden. mondották, hogy itt azután igazán nincsen semmi baj. Nem is olyan régen ! Tagadni méltóztatnak ? El tetszettek felejteni ! Amikor panaszaink voltak és sérelmeket hoztunk fel, mindig azt méltóztatott mondani, hogy ezek nincsenek meg, Magyarországon a helyzet gazdaságilag jó. A pénzügyminister ur, mikor hazajött, féllábbal még Parisban volt s már kijelentette, hogy itt egy munkás annyit keres, mint egy jól nevelt minister. Ne méltóztassék inkonzekvenciába esni legalább és ha ugy méltóztatnak látni, hogy szanálat előtt az ország beteg, köhögős, vékony, akkor méltóztassék elismerni, hogy ez a vékonyság, ez a köhögősség nem ma keletkezett, s akkor tehát azok a sérelmek, panaszok, amelyeket mi felhoztunk és amelyekre orvoslást követelnünk, tények voltak, akkor azokon segiteni kellett volna, akkor meg kellett volna hallgatni az ellenzéket, mert ez a legkevesebb, amit elvárhat egy ország dolgozó népe nemzetgyűlésétől és kormányától. Ezzel szemben azt kell kérdeznem, hogy ennek a jól megrajzolt és elhelyezett reklámnak vájjon ebben az esetben hihetünk-e, van-e erkölcsi jogosultságunk arra, hogy mindazt a szépet és jót, amit ezekről a javaslatokról s általában az egész programmról a túlsó oldalon hallunk, mi elhagyjuk ? Nem az első eset, — méltóztatik tudni, — az első ilyen kisérlet körülbelül három esztendővel ezelőtt történt, Hegedűs pénzügyministersége idején. Akkor nem voltam a nemzetgyűlés tagja, de bejártam ide az ujságirókarzatra és láttam azokat a szellemi produk, ciókat, amelyeket a pénzügyminister ur végzett, láttam, amint itt tornázott és szép, színes szavakkal mondotta, hogy lepofozom az osztrák koronát, felpofozom a magyar koronát és itt olyan élet lesz, amilyen még nem volt. A túlsó oldal erre tapsolt. Épen ilyen jelenetek játszódtak itt a nemzetgyűlésen, amikor ezeket a javaslatokat itt előterjesztették. Egészen azonosan, ugyanúgy lelkesedtek, ugyanúgy tapsoltak, tele voltak hittel és reménnyel. (Berki Gyula : Hit nélkül nem élhet egy ország és egy nemzet Î) Mi lett a következménye? Nagyon jól tudjuk, hogy a Hegedűs-féle szimfónia-elmélet — nem Hegedűs hibájából — de csúfosan összeomlott és az ország gazdasági helyzete még inkább leromlott. Jött a másik kisérlet : az infláció és defláció kergetődzése, bujócska-játéka. Infláció-defláció ! Hol az egyikben láttuk a mentőangyalt, hol a másikban, a tisztelt kormánypárt egyiknek is, másiknak is tapsolt. Mind a két kísérletnek az eredménye ujabb gazdasági összeomlás, a korona ujabb zuhanása, a drágasági hullám ujabb növekedése, szóval a lejtőn való csúszás folytatása. Nem régen tárgyaltunk már ebben a nemzetgyűlésben egy törvényjavaslatot a valorizációról. Még élénken emlékezhetnek arra, hogy éhez is milyen nagy reményeket fűztek. (Esztergályos János : Az is jó kis üzlet volt !) Azt mondották, hogy a valorizáció stabilizálni fogja a koronát, kapunk egy stabil értékmérőt, mert nekünk egyébre szükségünk már nincs is, és ezzel az értékmérővel Magyarország gazdasági helyzetét meg tudjuk javitani. Mi akkor is itt álltunk, biráltunk és kritizáltunk. A felelet akkor is az volt, hogy mi puszta ellenzéki kedvtelésből ellenzékieskedünk, csak azért, mert baloldalon ülünk és sajnos, az eredmények és következmények megint nekünk adtak igazat. Megvan a takarékkorona, de nincs stabil korona, megvan a valorizáció, de mindenki röhög rajta. A helyzet az, hogy a kereskedelem ezt nem kapiskálta, nem vette fel, nem tudja alkalmazni, nem tudja hasznát venni. Helytelen alapokra fektették, mert értékmegállapitásnak nem alkalmas mérőt fogadtak el, hanem a spekuláció bázisára helyezték, úgyhogy február 20 óta, amikor a valorizációt fixirozták, a drágulás az árupiacon körülbelül 40—50%-kal, a takarékkorona pedig ugyanettől az időtől kezdve mindössze 15%-kal emelkedett. Ennek következménye, hogy ma már senki sem beszél takarékkoronáról, senki sem beszél valorizációról. A kereskedelem nemcsak hogy kiküszöböli, de fel sem vette, ellenben van egy törvényjavaslatunkkal több, van még egy póttörvényjavaslat, van még egy lelkiismeretmegnyugtató instrumentuma a kormánynak, de nincs stabil értékmérő, nincs valorizáció, nincs értéktartó korona. Csodaszernek tartották valamennyit és mindegyik csődöt mondott. Fel kell tennem a kérdést és választ kérnék rá, nem bánom, ha megint a szerénytelenség vádjába esem is, de választ kérnék rá felelős egyéntől, hol van a biztositék arra nézve, hogy a negyedik vagy ötödik esetben nem ugyanigy fog az eset lefolyni? Szeretnék erre megnyugtató választ kapni, mert eszembe jut Aesopus meséje a csintalan fiúról, meg a farkasról. (B. Podmaniczky Endre : Halljuk ! — Derültség jobbfelől.) A fiu bolonddá tartotta szüleit azzal, hogy kiabált, itt a farkas, ezek odaszaladtak hozzá segiteni, de farkas seholse volt. A fiu ezt megcsinálta kétszer, háromszor és amikor negyedszer kiabált, csakugyan ott volt a farkas, de nem hittek neki, nem mentek segítségére, úgyhogy a farkas f elf a'ta a gyereket. A kormány háromszor, négyszer egymásután állította ide ezt a kérdést, mint nemztt mentő akciót és azt követelte, hogy mi higyjünk neki. A nemzetgyűlés többsége mindig odaszaladt hozzá, hitt neki (Erdélyi Aladár : Ki lesz a farkas ?) és most látjuk, hogy ezek a kísérletek mind fiaskót vallottak. Azért a kormány a helyén van, nem vonta le a konzekvenciáját sorozatos balsikereinek, nem vonja le a konzekvenciáit annak, hogy az országot ezekkel a kísérletekkel gazdasági romlásba kergette. Most megint segítségért kiabál, megint azt mondja, itt a farkas, és megint igényt tart arra, hogy nemcsak az ő pártja, amelyet pártfegyelem köt, hanem az egész nemzetgyűlés, mint egy ember álljon melléje, higyjen neki és ezt az ötödik kísérletet, amely semmivel sem különb az elődeinél, elfogadja és honorálja. A kormány szanál, a kormány előáll mint orvos, a jó nagy bicskával és altató naszkkal, és a beteg csak vonaglik felel i ében, mert csupán a bicskát és az altató riaszkot látja, de nem látja a kötőszereket, a gyógyilószereket. Méltóztatnak csodálkozni, ha az a beteg, aki már néhány szerencsétlen operáción keresztül ment, fél és vonakodik annak az orvosnak operációs asztalára feküdni, aki eddig lelkiismeretlennek és tudatlannak bizonyult ? Ezen ne méltóztassanak csodálkozni, ez természetes következménye mindannak a sok kísérletnek, amit ez a kormány és ez a kormányrendszer eddig az ország bőrére folytatott. Ha a kormány komolyan akar orvosolni, módja volna hozzá, de kötelessége is volna, mert vállalta ezt