Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-275

16 A nemzetgyűlés 275. ülése 1924. évi április hó 11-én, pénteken. koronát. Hogy ez jogtalan volt, azzal bizonyltja a kormányjavaslat, hogy a második félévre külföldi nyomás alatt jogosnak ismerte el ezzel a nagy különbözettel a személyi kiadások emelését. Tehát ebből az egy számból is látjuk, hogy az állam maga indirekt úton mennyire megadóztatta a saját alkalmazottait. Hátha még hozzávesszük, hogy nemcsak ezen a példán indulva mit spóroltak meg a vállalatok a saját alkalmazottaiknak, saját munkásaiknak,^ a magántisztviselőknek bőrén és nyomorúságán, még hozzá nem is az állam, hanem a saját maguk privát érdekei javára, akkor rá kell jönni arra, hogy ebben az országban évek óta oly bűnös pénzügyi és gazdálkodási politika folyt, amely annyira antiszociális, hojgy valósággal yérfelháboritó ama dolgozó emberek szemében, akiknek munkáját, verejtékét, idegeit ez a kormányzat és a kormányzat révén történt helytelen intézkedések valósággal kiuzsorázták; anélkül, hogy annak megfelelő ellenértéket adtak volna. Ezt mondom azoknak, akik mindig a tisztviselők ellen panaszkodnak, akik mindig azt mondják, hogy a tisztviselő nyel el mindent. Azt mondom ezeknek, akik ilyen panaszokkal állnak elő, hogy ime, ez az adat bizonyltja, hogy erről a tisztviselők nem tehetnek. A tisztviselők igenis inkább nyomorogtak, éheztek és anyagilag lezüllöttek a kormány politikája következtében, bár súlyos teher állott fenn ezen a téren, mert a kormány nem tartotta szükségesnek, megokoltnak és nem tartotta elérkezettnek az időt arra, hogy a tisztviselői kérdést gyökeresen megoldja. Méltó a munkás a maga bérére: az olyan evangéliumi megállapítás, amely kell hogy alapja legyen az egészséges társadalmi rendszernek. Ahol ezt az elvet, ezt az egészséges evangéliumot nem! tartják be, lehet-e azon csodálkozni, ha ott a társadalom nem egészséges, ha ott a társadalmi berendezkedés beteg és nem igen van reménység arra, hogy az a társadalom meggyógyul, és azt az országot, amelyben ezt a megállapítást nem veszik tekintetbe, újra felépíteni nem lehet. A mai magyar kormányzat ezt a bibliai és igazságos elvet: hogy méltó a munkás a maga bérére, éveken át lábbal taposta és tette ezt akkor, amikor másoldalról módot és alkalmat adott a munkanélküli jövedelmek óriási mértékben való szaporodására, megnövekedésére. Ezzel oly borzasztó elkesefedési anyagot gyűjtött össze a dolgozó társadalom lelkében, hogy a mai kormányzat felelős mindazért, ami ebből a keserűségből kifolyóan elkövetkezett, vagy még ezután elkövetkezni fog. A kormánynak az az intézkedése, hogy végre-valahára külföldi nyomás alatt rendezi a tisztviselői' kérdést, a tisztviselők fizetését, örömtmel üdvözölhető, csak már régen kellett volna jönni vele a pénzügyministernek. Azonban a tervezetben és a megokolásban ellentétet látunk. A megokoiás ugyanis azt mondja, hogv az a tisztviselői elbocsátás, ami szükségessé vált és ami a javaslatokban tervelve van, fokozatosan fog megtörténni, míg a költségvetési tételekben nem ezt látjuk. A személyi kiadásokban alier van változás, amikor elértük 1925 első félévét, holott a megokoiás és a kormány tagjainak más alkalommal mondott nyilatkozatai szerint ez a létszámicsökkentés fokozatosan, vagyis lassankint fog megtörténni. Nem értem. hogyan van mégis ugy beállitva a kiadási tétel, hogy egyáltalán nem tűnik ki belőle, hogy a létszámcsökkentés fokozatos. Újból felhivom a kormány figyelmét arra, amit már többször hangsúlyoztam, hogy helyes szociális és nemzeti szempontból a családos emberéket, a családos adóalanyokat " kímélni és a családos tisztviselőket támogatni kell. Erre a leghelyesebb és legjobb megoldás a családi pótléknak megfelelő emelése. Erre nézve van is bizonyos kontemplált rendelkezés a javaslatban, de ez nagyon homályos és nincs benne kifejtve, hogy a családi pótlék által az államhatalom módot akaS nyújtani a saját tisztviselőinek, saját alkalmazottainak arra, hogy a nemzetfejlesztés szempontjából annyira szükséges családi életet éljék, és amennyiben a magyar jövendő is megkívánja, minél több gyermeket neveljenek a hazának. Amikor

1 a tisztviselői kérdés abban a stádiumban lesz, hogy a |ogos kifogások alaptalanokká válnak és a tisztviselők fizetése eléri végfe leg-alább azt a minimumot, amit el kell érnie, akkor a kormány nagyon helyesen fokozottabb munkát kivan alkalmazottaitól. Nem csinálok belőle titkot, igazán nem csodálkozom rajta, hogy eddig nem láttunk fokozottabb munkát az állami alkalmazottaknál. Nem csodálkozhatom Fajta, hogy a mindennapi

1 kenyérért való küzdelem elvette a kedvét, sokszor az idejét is az állami alkalmazottnak, hogy munkáját ugy végezze, amint végeznie kellett volna és kellene akkor, ha olyan anyagi helyzetben volna, amely lehetővé teszi energiáinak a köz javára való teljes kifejtését. A javaslat ebben a tekintetben helyes intézkedést tartalmaz oly mértékben, hogy a fokozottab munkát ezentúl, amikor a fokozottabb javadalmazás meg lesz, megköveteli az alkalmazottaitól. De én ezt a fokozottab munkát elérhetőnek látnám akkor is, ha a munkaidő meghosszabbításától eltekintenek. Nem mindig van ugy, különösen nem a szellemi munka terén, hogy a végzett munka nagysága, kvalitása és kvantitása egyenes arányban van azzal az idővel, amely idő alatt a munka végeztetett, Rövidebb idő alatt is több és hasznosabb munkát végezhet a lelkiismeretes hivatalnok, ha lelkiismeretesen dolgozik, mig hosszú idő mellett is lehet kevés és értéktelen munkát végezni egy lelkiismeretlen alkalmazottnak. Én tehát nem annyira a munkaidő meghosszabbitására, amint inkább a fokozottabb, lelkiismeretes munkára vetném a fősúlyt. Nem azzal akarnám a kérdést megoldani, hogy meghosszabbitom a tisztviselőknek és az egyéb állami alkalmazottaknak munkaidejét, hanem azzal, hogy fokozottabb és szisrorubb ellenőrzés mellett megkövetelném az állam alkalmazottaitól, hogy a rendes munkaidőt csakis és kizárólag hivatali kötelességük teljesítésére hazn alják fel. Különösen ki kell itt emelnem, bár bizonyos fokig szóvátettem már a középiskolai reformra vonatkozó javaslatnál, hogy a középiskolai reformról szóló javasl attal kapcsolatban, különösen az oktató személyzetnél kell arra vigvázm. hösry munkájukat túlságosan meg ne növeljék. Ha valahol, ugv itt fontos és szükséges az. hogy az az oktató, az a tanító vagy tanár ne legyen túlterhelve szellemi munkával. Akik tanítással foglalkoztak, tudják, micsoda, nehéz szellemi munka az. Azt hiszem, a szellemi munkák között ez a legnehezebb. Amikor tehát az oktató