Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

A nemzetgyűlés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán. 367 Âz általam igen nagyrabecsült Hoyos gróf t. képviselőtársam méltóztatik ezt helyteleníteni. Pedig itt nem vagyonadóról van szó, Ausztriában és mindenütt másutt megvan ez. Ausztriában megvan a progreszsziv adó. Elismerem, hogy a tárgyi adóknál az elmélet szerint nem szokásos a progresszív rendszer, de mi nem az elméletnek szabályai szerint élünk ma, hanem rendkívüli viszonyok között vagyunk, rendkívüli terheket kell viselnünk. Mit méltóztatik ahhoz szólani, ami a házakkal történt. A háznak rengeteg terhet kell viselnie. A házhaszonrészesedés, a házakból bevett jövedelmi adók sokszorosan felülmúlják az évente 33 millióban kontingentált földadót. Pedig gazdasági erőben jelentőségben, jövedelmezőségben hol van a ház a földbirtoktól? Sehol sincs. A házra a tulajdonosok ráfizetnek, ezt el kell ismerni, bármennyire elismerjük azután a másik oldalon annak szükségét, hogy viszont a lakókat sem lehet agyon terhelni. Ma az igazságtalanságok rendszerében élünk, és most csak azt kell néznünk, hogy az igazságtalanságokat helyesen osszuk el. Elismerem — bár nem osztozom benne — azt az elméleti igazságot, hogy tárgyi adózásnál nem lehet progresszió, de ha annak a kis telekkönyvvezetőnek házát, aki egy élet szorgalmából építette azt fel, megterhelik szörnyű szociális teherrel, úgy hogy ingyen kénytelen odaadni másik polgártársának a házat, és ha azt követelem, hogy a nagybirtok is hasonló arányban, hasonló igazságtalansággal vegye ki részét ebből a szociális, áldozatos teherviselésből, elhiheti igen t. képviselőtársam, akinek véleményével szemben igazán mindig loyalis tisztelettel viseltetem, hogy nem mondok semmi olyat,, amit helyteleníteni lehetne. Aldozatozatokról van szó, nem rendszeres adózásról. Tessék megnézni a kisiparost, a kiskereskedőt, vagy az értelmiségi osztályt, micsoda rengeteg terhet kell ezeknek viselni. A házadó felemelésével beszedett összeg 55 millió, a földadóból befolyó összeg pedig 33 millió. Tessék ezt a kettőt összehasonlitani egymással, hol van gazdasági jelentőségében a ház a földbirtoktól! Hogyan van az, hogy a kis házigazda is, nemcsak a nagy, kénytelen egész vagyonának majdnem minden hozadékával részben az államnak rendelkezésére állani, részben pedig a társadalomnak, amig pl. vannak 100,000 holdas, 200,000 holdas, vagy kezdjük kevesebben : 40—60000 holdas nagy birtokok, — 400,000 holdas is van, — s ezek nincsenek ezekkel a szociális terhekkel megsújtva, ezek szabadon élvezhetik ki a konjunktúra minden lehetőségét? Hiszen én csak áldozatokról beszélek és akarok most beszélni, nem rendszabályokról ; most az áldozatok idejét, az áldozatok óráját éljük : nem lehet az, hogy egyik társadalmi osztály egyszerűen kivonja magát ezeknek az áldozatoknak, ezeknek a terheknek viselése alól, csak azért, mert én nem tudom, melyik tudományos rendszer szerint nem volna szabályszerű eljárás tárgyi adókat progresszive kivetni. Itt vannak a fogyasztási adók. A fogyasztási adókat is jobbára ki viseli? Viselik azok a szegény néposztályok, amelyek nem tudják tovább hárítani a reájuk háfamlott terheket. Mert még azt is lehet állítani, — ha most tisztán közgazdasági, nemzetgazdasági, szempontból beszélek s ha a kérdést tisztán tudományos kérdésnek fogom fel, — hogy tulaj donképen a produkáló nagy vagyon nem fizet soha egy fillér adót sem és pedig azért, mert ő a maga produktumaiba belekalkulálja az összes kiadásait, belekalkulálja pl. az évi adók kiadásait is az a nagybirtokos s e szerint adja el a búzáját, vagy a gyáros e szerint Napló XXII. adja el a maga produktumait. Tudományosan így van, de itt elfogadják azt a fogyasztási adórendszert, amely egyáltalán nem tudományos, amelyet a tudomány megtagad ; nem tart helyesnek, nem tart igazságosnak, amelyet különösen a szociológia egyenesen bűnös támadásnak tart a társadalom és az alsóbb néprétegek ellen. Itt elfogadják, mihelyt hasznuk van belőle, a tudományos tételt, hogy a tárgyi adóknál nincs progresszió. Mihelyt azonban a tudomány más téren hirdet valamit, hogy : »Te nagybirtokos, nagy gyáros, nagyvállalkozó, te áthárítasz mindent a kicsinyekre és végeredményében mindent a durákok fizetnek meg, mert azokon tul már nem lehet menni« rendben van, ez a szisztéma tetszik nekik és így akarnak ők egy nemzetet, egy hazát megmentem. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Természetes, hogy nehéz helyzetbe kerültünk, kellett is, hogy kerüljünk ; mert évek óta azt látjuk, hogy mindenki csak a maga érdeke után fut, mindenki felszisszen, ha a haza áldozatot követel tőle. Csak egyetlen egyet tartanak egészen természetesnek, azt, hogy a házigazdák — legyenek akármilyen kisexisztenciák, — a legőrültebb, az egész jövedelemmel felérő, sőt egész hozadékot teljesen felülhaladó áldozatot hozzanak. Nem akarom én ezzel a házigazdákat megvédelmezni. Akarom, hogy teljesítsék azt a hazafias kötelességet, állják ki azt, a majdnem azt mondhatom, vértanúságot — mert ne felejtsük el, nagyrészben kis vagyoni ház tulajdonosokról van szó — amelyek eddig is szenvedtek ; teljesíteniük kell ezentúl is e kötelességeket a nemzet érdekében, bár e terheket teljesen igazságtalannak tartom, azon az alapon, hogy a nemzet megmentése érdekében erre szükség van. Mindazonáltal kifogásolom, hogy a kormány ezekben a felhatalmazási javaslatokban túlmegy a házbéremelésnél azon a határon, amely határig a szociális helyzet szerint elmennie lehet. (Peyer Károly: Ugy van !) " A háztulajdonosoknak meg lehet az az egy vigasztalásuk, hogy a velük együtt legjobban sújtott exisztenciák számára hozzák meg ezt az áldozatot. Az áldozatokban azonban el kell menniök addig a határig, hogy ezek az áldozatok azután valóban nagyon erős szociális missziót jelentsenek és nem lehet a házbéreket, bármennyire igazságtalan is ez az álláspont, annyira emelni, hogy azután azokat megfizetni ne lehessen. A házigazdának ma már tulaj donképen nem sokat jelent az az emelés, hiszen a házbér legnagyobb része haszonrészesedés cimén elmegy az állam részére. Ellenben a lakókat tönkreteszi. Még csak a kisiparost sem veszem, mert az még kevesebbet bir meg, hanem egy orvost, ügyvédet, mérnököt, a középosztály egy szerény tagját és megállapítom, hogy annál a házbér a békeidőben jövedelmének 10—15 %-át tette ki ; viszont, ha most ki méltóztatik számítani, akkor az idén jövedelmének körülbelül 25, a jövő évben 37 és az azután következő esztendőben körülbelül a 47%-át lesz kénytelen elfizetni házbérben. Természetesen, az nem volna helytelen, sőt igazságos volna, hogy mikor a magyar polgárság egyik része, nevezetesen a háztulajdonosok sújtva vannak ilyen súlyos, igen nagy áldozattal, legalább a házbérhaszonrészesedésnek fizetése alól mentessenek fel, mert ha ez alól felmentetnének, akkor egyrészt nem volna szükség a lakbérek emelésére, másrészt ők maguk is kárpótlást nyernének. Helyes az a törekvés, — amelyet ma már látunk, de amelynek az igazságosságára nem birnak ráesz58