Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-261
A nemzetgyűlés 261. ülése 1924. seperni a vizet. Ezt én a magam részéről rendkívül károsnak tartom. Újlakon van egy iskola, amelynek szintén majdnem egész épületét menekültek foglalják el. Itt vannak férfi tömegszállások és női tömegszállások, ahol mint kaszárnyában ágy ágy mellett áll. Az egyik ilyen tömegszálláson benn voltam és találtam 11 ágyat. Ebben a 11 ágyban a következők aludtak, — neveket nem nevezek meg, ez teljesen mellékes — egy aktiv rendőrfőfelügyelő, egy operaénekes, egy orvostanhallgató, egy mérnök, egy nyugalmazott vasuti felügyelő, egy magántisztviselő, egy nyugalmazott vasuti elöljáró, egy pénzügyi díjnok, egy pénzügyi tanácsos, aki a pénzügyministeriuniban van alkalmazva, s egy volt aktiv katonatiszt, aki jelenleg gyári munkás. Méltóztassanak elképzelni azt a szociális helyzetet és azt a szociális viszonyt, ha ilyen tisztviselő emberek ilyen nyomorban s ilyen nehéz viszonyok között tengődnek! Abban a szobában másfél esztendő óta nem volt felsúrolva a padló, ugyanazokon a piszkos szalmazsákokon feküsznek ezek, amelyeken előttük legalább is 8—-10 ember valószínűleg már két-három év óta aludt. Igazán mondhatom, hogy megdöbbentő ebben a tekintetben a hanyagság és én nem tudok senki mást vádolni, mint az Országos Menekültügyi Hivatalt. Ezenkívül felelőssé kell tenni és — elismerem — felelősségre is vonta a főváros az u. n. kirendelt épületgondnokokat, akik közül az egyiket — nem akarok drasztikus kifejezéssel élni — hivatali utón távolítottak el, mert olyan képeket tartogatott irodai helyiségében, amelyek egyenesen az erkölcstelenség terjesztői voltak. Amikor ilyen szomorú jelenségeket látunk, minden tekintetben arra kel! törekedni, hogy ezeket a kérdéseket gyorsan és minél előbb szanálják. Ezeknek az embereknek megfelelő emberséges lakást, emberséges elhelyezést kell nyújtani; ezeknek mindenki mással szemben előnyeik vannak s ezeket ki kell használtatniuk az állam utján. Mert nagyon is tudjuk, hogy azok, akik itt vannak, nem azért menekültek az ország megszállt részeiről, mert ők elienállottak. Voltak ott Franzenstadtban ült foglyok, voltak, akiknek a magyar zászló becsületéért kellett hivatalukat elhagyniok, hiába tették le a hivatali esküt, hiába voltak minden igyekezettel azon, hogy legalább látszólag beolvadjanak. Most bujdosás, nyomorúság, kínlódás lett az osztályrészük. Ezekkel szemben mi bizonyos kötelességgel tartozunk, ezeket mi minden tekintetben kell, hogy olyan helyzetbe hozzuk, amely legalább az emberi megélhetést és az emberi módon való lakást biztosítja nekik. Különösen arra mutatok rá, hogy rendkivül sok beteget találtam ezeken a helyeken. Feltűnt nekem és a minden alkalommal ottlevő hatósági személynek is, — mert voltam annyira óvatos, hogy nem egyedül mentem el, hanem az illető hatóság figyelmét is felhívtam a dologra és hatósági kiküldöttekkel együtt jelentem meg, — hogy a legtöbb beteg azt mondotta, hogy nincs hely a kórházakban. Sajnos, csakugyan olyanok a viszonyok, hogy jelenleg Budapesten alig-alig lehet még protekcióval is elhelyezni egy beteget valamely kózházban, mert kórházaink meglehetősen túlzsúfoltak. Ma már azok is igénybeveszik a kórházakat, akik eddig odahaza ápoltatták és gyógykezeltették magukat. Ma a középosztálynak, a tisztviselők Ierongyolódottsága, folytán igazán nem áll más mód már a rendelkezésére, minthogy egyszerűen felkeresi a kórházakat. De olyan jelenségeket is látunk, hogy például az ország egyik legnagyobb intézménye, egyik legnagyobb kórháza, amely a legkedvezőbb viszonyok között van, a Vörös Kereszt-kórház a maga Napló XXII. évi március hó 26-án, szerdán. 23 Erzsébet-kórházát bérbe akarja adni, mert az Erzsébet-kórházat állítólag nem tudja fentartani. Én azt mondom, a Vörös-Kereszt Egyletnek vannak feladatai, amelyeket minden körülmények között teljesítenie kell, és amelyek az alapszabályokban szigorúan le vannak fektetve. Előirt kötelessége, hogy megfelelő számú ápolói és ápolónői személyzetet képezzen ki arra. hogy részben a békében az országban levő kórházakat ezekkel elláthassa, részben pedig háború esetén álljon rendelkezésre, de van még egy kötelessége is, amelyet az alapszabályok írnak elő: megfelelő egészségügyi anyagot kell gyűjtenie és megfelelő szállítóeszközökkel és egyebekkel kell rendelkezésre állnia az országnak akkor, amikor ezt járványos betegség, vagy más különösen nehéz ínség, vagy tűzvész vagy bármiféle nagyobb nyomorúság kívánja, úgyszintén háború esetén is. Meg kell állapitanom, hogy igaz, hogy a Vörös-Kereszt ezidőszerint a háború következtében szintén megfosztatott azoktól a lehetőségektől, melyektől nagyon sok közintézményünk magfosztatott, ez azonban nem involválja azt, hogy 4—5 év után ne igyekezzék ugyanarra a helyre felküzdenie magát, ne igyekezzék vidéki szervezeteivel felvenni az érintkezést, a kontaktust, ne igyekezzek ápolónőket képezni. Sőt visszafejlődött. A Vörös-Keresztet 25—30 éves ápolói személyzete lassankint elhagyja, ami pedig nagy kár a közületre nézve. Elhagyják állásukat, mert nyomorúságos fizetésük van. Méltóztassék elképzelni, egy ápolónőnek 20.000 korona havi fizetése van a teljes ellátáson kívül, amely teljes ellátásban azonban a ruházat nincs benne. így nem lehet vezetni egy intézetet. Ha a vezetőség nem képes arra, hogy rendet teremtsen, akkor szükséges, hogy azt a vezetőséget bizonyos mértékben a kormányzat gyámolitsa és irányítsa és annak működését helyes mederbe terelje. Nagyon jól tudom, hogy ezidőszerint a VörösKeresztnek is nagy nehézségekkel kell küzdenie. Legyen szabad azonban rámutatnom számszerű adatokra. Azt mondják, hogy a Vörös-Keresztegylet Erzsébetkórháza nem tudja magát fentartani. Ezzel szemben rámutatok arra, hogy, bár deficitjei voltak, ezek a deficitek nem az ápolási költségek hiányos befolyásának következményei, hanem a helytelen vezetés, a rossz kalkuláció, a rossz gazdasági intézkedés következményei voltak; ha átkalkuláljuk ezeket az értékeket mai koronára, 1920-ban 11 millió volt a deficit, 1921-ben 9 millió, 1922-ben 17 millió, 1923-ban pedig már csak 1 és 1 / 2 millió volt a deficit, sőt 1923-ban épen a nyári hónapok bevételeiből fedezte a téli súlyos hónapok kiadásait is. Méltóztatnak látni tehát, hogy a lehetőség megvan arra, hogy ezt a kórházat szanálják, ennek a kórháznak vezetését helyes irányba, tereljék. Nem szabad mindjárt azt mondani, hogy ezt a kórházat csak ugy lehet hasznosítani, ha Tébe-nek, vagy a Pénzintézeti Központnak adják bérbe, mert ezáltal elvágjuk annak lehetőségét, hogy azok a postásszervezetek, amelyek a kórházzal szerződéses viszonyban állanak, vagy más középosztálybeli emberek maguknak olyan ellátást tudjanak biztosítani, amely akár az ő társadalmi állásuknak, akár régi felfogásuknak megfelel. Legyen szabad rámutatnom arra, hogy itt bizonyos lólábat is látok. Ugy látom, hogy ez a bérbeadás nem céloz mást, mint hogy arra illetéktelen egyének akarnak beleavatkozni a VörösKereszt belső dolgaiba és lehetővé akarják tenni, hogy a jelenlegi személyzet, az orvosi- ós ápolónői személyzet, távozzék helyéről és helyébe más személyzet kerüljön, amely talán az ő felfogásuknak és gondolkodásuknak jobban megfelel, 4